Amikor végre el
bírja venni a tekintetét az olvasó a borítóról, akkor azzal szembesül, hogy egy
igen rövidke kötetet tart a kezében. Elolvasva ez már nem is meglepő, hiszen
aktuális történetünk csupán néhány rövid órát ölel fel, amelyben a sötétségbe
beköltözik némi világosság, a halott dolgok újjáélednek, a hatalom visszatér,
néhány szereplő szemében a fájdalmat az öröm veszi át.
Merry álmából
ébredve egy újabb ereklyét, elveszett tárgyat talál a kezében, az Isten és
Istennő újfent használják a testét, hogy közvetítsék a mágiát és visszaadják a
hatalmat a régen volt istenségeknek és magának a faerie-nek. Abeloec, Misztál
és Sholtó kapja meg most a főszerepet.
Nem sok
cselekményt tudunk egy olyan kötetben felmutatni, amiben főszereplőink 99%-ban
meztelenül töltik az idejüket, esetleg mocsok vagy vér borítja csupasz
testüket, a hatalom és az élet a szexből éled, miközben a varázslat gyorsan
repíti a szereplőket egyik helyről a másikra. A végére viszont a nagy csata fel
tudta pörgetni az eseményeket, hogy egy kis igazi izgalmat is hozzon ez a
történet is.
Abeloec annyira keveset bukkant fel eddig, hogy teljesen megmaradt a komolytalan, alkoholista, kicsit link karakternek és nem is tudtam eddig többet képzelni bele. Most viszont felfedi magát, ki is volt régen, és ezzel együtt érthetővé válik jelenbéli viselkedése.
Misztrál nem
hazudtolta meg magát, csak fokozta azt, amit már eddig is mutatott nekünk.
Viszont határozattan úgy érzem, hogy Hamilton most nagyon elszúrta vele az
erotikus jeleneteket. Egyszerűen vontatott volt, nem tudok rá jobb szót
mondani. Aki szereti Hamilton és a műveit, az általában elfogadja, hogy erotikus
fantasy köteteket vesz a kezébe, nem is a szende fajtából. Misztrál által
feszigetjük a fájdalom határait, amiben Merry igencsak benne van. Most viszont
az erőteljes szex, ezzel a „ne így… ne ennyire… azt mondtam állj… csináld ez…
csináld azt… ne csináld… de mégse hagyd abba” kijelentésekkel vontatottá vált.
Olyan volt, mint mikor valaki beletapos a gázba, de a következő pillanatban már
behúzza a kéziféket. Ennél Hamilton sokkal jobbat tud.
Sholtó már az
első kötettől a kedvenceim között van, és az akkori alkudozás most meghozta
gyümölcsét, igaz ehhez kellett az Isten és Istennő ténykedése. Sholtó is azok
közé a hősök közé tartozik, akik bár büszkének és sérthetetlennek mutatkoznak,
mégis belül ingatagok és vágyakoznak az elfogadás után, hogy őket is szeresse
valaki, mégpedig egy sidhe test és átélhesse a ragyogást. Most álmai
teljesülnek, azonban mondhatni a hatalomtól megittasul és pofoznivaló hülyévé
változik egy időre, aminek meg is issza a levét. De szerintem a hatalom
visszatérése miatt, mondhatjuk, hogy megérte.
A könyv vége
tartogatja az izgalmakat, hiszen kedvenc testőreink veszélybe kerülnek,
zabolátlan erők szabadulnak ki és Cel is hallatja a hangját, amire nekem
felcsillant a szemem. Eddig mindig csak a kegyetlenkedéséről hallottunk, már
igazán várom, hogy személyesen is többet legyen jelen.
A kötet során
úgy éreztem, hogy igyekszik szívatni engem az írónő, hiszen amit elvett, azt
visszaadta, ami eltűnt az újra előkerült. Valami egyszer van, máskor nincs. De
hát ebbe bele kell törődnöm.
Újfent
megnyilvánulnak Merry érzései a szerelmei iránt, ami nem mindig tölt el
boldogsággal, de el kell fogadnom.
Nem kifejezetten
mondanám azt, hogy csalódtam, de a fantasztikus Éjfél simogatása c. kötet után
azt reméltem, hogy újra remekelni fog ez a kötet is és Merry Gentry igazán
felzárkózhat majd Anita Blake mögé. Különösebben nem zavart, hogy szinte fő
cselekményszál nélkül teltek az oldalak. Ahogyan a jelentős erotikus tartalom sem, csak ne éreztem volna néhol vontatottnak. Sholtó felbukkanása és jelentősebb
szerepe pedig csak jót tett a könyvnek. Már kezdett nagyon hiányozni.
Azért összességében egy kicsit sötétebb kötet volt, mint a többi, hiába jutott be a napfény a tündérdombokba.
Azért összességében egy kicsit sötétebb kötet volt, mint a többi, hiába jutott be a napfény a tündérdombokba.
A könyvet
köszönöm az Agave kiadónak!
4 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése