Miután elkerülte
Cel herceg számos kísérletét arra, hogy végezzen vele, Meredith Gentrynek, a
Los Angeles-i magándetektívnek új problémákkal kell szembenéznie. Ahhoz, hogy
királynő legyen, anyává kell válnia. Ráadásul még az előtt, hogy Cel apa lesz.
Ám a láthatáron viharfellegek gyülekeznek: emberek halnak meg titokzatos,
ijesztő módon, és hirtelen maga Faerie létezése is súlyos veszélybe kerül.
Szóval miközben Merry élvezi az életét és a királyi testőrség tagjainak
közreműködésével teherbe akar esni, fel kell vennie a harcot egy ősi
ellenséggel, ami magát a valóságot pusztíthatja el. És akkor még nem is
beszéltünk Merry éjszakáiról…
Azt kell mondjam, hogy egy remek kezdést
követett egy jónak mondható második kötet. Azért mondom csupán, hogy jó, mivel
semmi extrát nem tett elénk az írónő
és olvasás közben kekeckedni támadt kedvem.
Gyors tudjuk le a cselekménnyel szembeni
problémáimat. Ez a kötet Merry életének napjait, a politikai hercehurca közben
úgy kívánta feldobni, hogy a kötet elején megjelentetett egy régen volt Seelie istennőt,
Maeve Reed személyében, aki Merry és csapata segítségét kéri. Los Angeles
városát pedig tömeggyilkosságok rázzák meg, az ügy pedig nem pont az emberi rendőrségre tartozna. Viszont van nekünk egy dühös felügyelőnk, aki nem túl szép
szavakkal tessékeli ki a sidhe jelenlévőket a helyszínéről és Merryék pedig
készségesen vonulnak is vissza a házukba, jobban mondva a hálószobába. Ezzel
pedig az írónő is sutba dobja a megkezdett két szállat, és csak a könyv végén, -
mintha eszébe jutott volna, hogy nem ártana már kezdeni velük valamit - gyors meg
is oldjuk egymásutánban a problémákat.
A könyv első és utolsó oldalai közötti
lapokat pedig Merry vagy az ágyban hancúrozással tölti, vagy háremével a tükör
előtt szócsatákat vív a különböző királyokkal, királynőkkel. Követel,
engedelmeskedik, alkudozik.
Néha-néha egy-egy testőr, barát, ellenség
gondolja úgy, hogy bevágja a durcit, elborul az agya, dühös, féltékeny lesz, de
akad olyan is, aki néhány sor erejéig levedli keménységét, és a elsírja
bánatát, félelmét.
Kicsit úgy éreztem magam olvasás közben,
mintha be lettem volna zárva a négy fal közé, ahol szinte egy percre se
engedhetem el magam, mert valaki mindig zaklat, ahogy Merryt zaklatták az
ellenségei, szövetségesei.
Tényként tudjuk, hogy főhősnőnk nagyon
szorgoskodik, hogy egy gyereket összehozzon, és a szeretői száma már most nem
kevés. Az Anita Blake kötetekkel ellentétben azonban és az én legnagyobb
sajnálatomra nem lehettünk tanúi néhány testőr első együttlétének. Nekem
valahogy nem lesz ugyanaz, ha majd olvasni fogom Rhyst és Merryt elsőnek
együtt, hiszen tudom, hogy nekik ez már az igensokadik alkalom lesz. Ugyanez a
helyzet Nicca esetében is, akiről szintén sajnálatomra, igen keveset sikerült
megtudni. Szegénynek nem túl sok szerep jut.
De ha már az első együttléteket említettem,
akkor azért azt el kell mondanom, hogy ebben a kötetben, panaszkodásom ellenére
három elsőt is olvashattunk. Nem tudom mennyire illik, szabad elárulnom, hogy
kik is ők, szóval, aki nem akarja tudni, annak ne tovább.
Elsőként Doyle vetette rá magát Merryre,
elvéve az éjszakát az én Fagyomtól. Az első három hónapban megtartóztatta
magát, hiába lett volna rá lehetősége, de most úgy érezte, hogy eddigi
viselkedésével nem ért célt. Kicsit megijedtem az elején, hogy hirtelen előjön
belőle az állat, de csak sikerült visszább fogni a magát.
A kicsi Kitto, a kígyó goblin is célba ért,
mivel a féltünde Sage mágiája túlságon hangulatba hozta az embereket, de így
végre méltó családra lelhet a kis csapatban, mert a helyzet váratlan fordulatot
vett.
Merrynek Galen, a zöld lovag iránt érzett
vágyakozása, most több évtizednyi tilalom után beteljesül. Igazából úgy érzem a
nagy várakozás nem ért a tetőfokára, valami nagyobb durranásra számítottam.
Igazából számos erotikus jelenet tarkította
a könyvet, de úgy érzem, hogy Hamilton azért nem engedte nagyon el a gyeplőt,
emlékszem én olyan ABbeli jelenetekre, amik ennél ütősebbekre sikeredtek.
Gondolom valakinek még ezek is nehezebben emészthetők és nem ezt vágyják
olvasni, de szerintem még egyáltalán nem a vészes kategória.
Jobban örülnék, ha kicsit kevesebbet
politizálnánk, kicsit úgy érzem, mintha ismételnék önmagukat és nem állt volna
másból a kötet, mint alkudozásból a tükör előtt.
A végére persze csurrant-cseppent némi harc,
egy elképzelhetetlen erejű lénnyel, aminek olvasása közben néha majdnem megállt
bennem az ütő, hiszen a hatalmas, halhatatlan harcosaink néha már a vég
peremére húzódtak, az erő viszont akkor bújik elő belőlük, mikor nem is várnánk.
A karakterek még mindig remekelnek, imádom
őket. Szinte mindenki mutatott magából valami mást, valami újat. Gyűlnek az
információk a szereplőnk múltjáról, képességeiről. A világ is még mindig
ugyanolyan remek. De ez a kötet most csak egy négyes.
4 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése