2011. jún. 20.

Kristin Cashore: Graceling – A garabonc

Még megjelenés előtt a könyv nem igazán keltette fel a kíváncsiságom, valahogy a fülszöveg alapján nem tudtam magam elé képzelni miről is szólhat. Viszont egyre többen kezdték el olvasni és hát már felcsillant a szemem mikor középkori hangulatról írtak az olvasók. És onnantól nekem már kellett is a könyv, de valamiért még mindig bizonytalan voltam. Most elmondhatom, hogy végre sikerült elolvasnom, viszont a nagy várakozásnak, a nagy hévnek negatív hatása lett a könyvre.

Katsa Köztefölde garabonc úrnője, mivel abban a kiváltságban részesült, hogy egyik szeme kék, a másik zöld, azaz különleges képességgel rendelkezik. Garabonciája pedig nem más, mint a gyilkolás. Vagy talán mégsem? A király ki is használja a lányt, mégpedig vérebeként küldi, hogy torolja meg a király ellen vétkezőket. Azonban a lánynak kezd elege lenni a szerepéből, az őt állandóan körülvevő lesütött pillantásokból, a félelemből, amivel a lány felé közelítenek, vagyis inkább amivel elkerülik őt. A végső döntésben segítségére van egy lienid herceg, Pongor, aki szintén garabonc és nagyapja elrablásával kapcsolatban szeretné az igazságot kideríteni, akit Katsa mentett meg. Főhőseink neki is indulnak a nagy utazásnak az igazság felé, ahol egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Utaznak lóháton, hegyen át, tengeren, hol elválnak, hol újra találkoznak, új barátokat, ellenséget szereznek. Az igazságra fény derül, és birodalmak változhatnak meg.

Én annyira szerettem volna szeretni a könyvet, már nagyon vártam, hogy olvashassam. Hitten benne, hogy ez az én könyvem lesz, talán túlságosan is.

Kezdjük a szereplőkkel.
Katsa a számomra túl nőietlen. Nem szoktak zavarni az erős, bátor, mindenre elszánt nők/lányok, akik idegennek érzik a női szerepet, de a szememben ő már túlzásba vitte. Nem értem miért hiszi azt, hogy ha megházasodna, ő már nem lehetne az, aki most. Néha furcsa, de inkább már idegesítő volt, ahogy az amúgy kemény lány, egyik pillanatról a másikra elsírja magát. Persze megértem, hogy kavarodtak benne az érzelmek, vagy épp aggódott, de nekem olyan furcsán hatott. Néha meggondolatlannak tűnt, annyira hitt a garabonciájában (az átkelés a hágón, a hegyi oroszlán esete…).

Pongor a tökéletes pasi. Sokak szemében legalábbis úgy tűnhet, hogy vele aztán egy nő megfoghatja az isten lábát. Az én szememben nem volt olyan érdekes. Az elején még pimasznak tűnt, a mindentudó mosolyok, az állandó szemkontaktus Katsaval. Akkor volt benne valami érdekes, de utána valahogy olyan megadónak tűnt. Engem zavart, hogy Pongort nem zavarja, hogy egy nő, a szerelme minden gond nélkül le tudja győzni a harcban, szinte minden területen jobb nála. Milyen pasi az, akit ez egy picit sem zavar? A végére azonban újra érdekes lett, ami történt vele, ahogy kezelte már jobban megérintett.

Egy picit zavart, hogy a könyv első felében megismert szereplők, Katsa segítői, barátai szinte felszívódtak, teljesen megfeledkeztünk róluk. Persze Katsa elhagyta az udvart és Pongorral kelt útra, de akkor is. Az út lóháton jó hosszúra sikeredett, amit talán ellensúlyozott, hogy helyet kapott a szerelem, de mégis úgy érzem abból is ki lettem zárva. Pongor igazi garabonciája révén sokszor csak gondolatban kommunikáltak és hiába olvastam Katsa szemszögét, azt is néha olyan zavarosnak, hiányosnak éreztem..
Mindegy ezen valahogy túl léptem és jöttek az izgalmasabb oldalak. Lekkről az igazság nem lepett meg, már Pongor előtt felötlött bennem a gondolat, hogy is lehet ez és végre volt valami izgalom, érdekesség és belépett a képbe Keserkék. Ő volt a legszimpibb szereplő, bírtam a kislányt. De szerelmeseink útjai elváltak és jött a nagy hegymászás. Itt Katsa-t őrültnek tartottam és az is olyan hosszadalmasan lett leírva, hogy kicsit unatkoztam. Majd megint egy váltás és már hajókázunk is, hogy aztán vele megint izgalmasabb vizekre evezzünk. A vége már tetszett, mégha a király sorsa hamar eldőlt is.

A könyv első oldalain már ráncoltam a szemem, hogy nekem a nevek nagyon nem tetszenek. És végig két véglet volt, vagy nagyon bejött egy szereplő neve (Keserkék, Égkék, Katsa) vagy inkább irritált (Pongor, Giddon, Teafű herceg, Randa király). 

Kevésbé éreztem a középkori hangulatot. Nem lettek túl szimpatikusak a szereplők. Őszintén sokat unatkoztam olvasás közben. Nem mondom, hogy zavart, hogy a romantika minimális, inkább kizárva éreztem magam, mintha csak láttam volna a szereplőket, de nem hallottam volna őket.
Viszont érdekes volt Lekk király és története, maguk a garabonciák. A lienid szokások, az ékszereik.

Még adok esélyt a folytatásnak, és ha már tudom nagyjából mire számíthatok, akkor remélem nem ér majd csalódás.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

3 pont

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...