Merry Gentry 3.
Hát, hát… ez már
a harmadik Merry Gentry kötet, de még semmi javulást nem láttam a sorozatban.
Szeretem, mert Hamilton mű, szeretem, mert egyedi és gazdag a világ, a
karakterek remekelnek, de az előző két kötetben felmerült problémák nem
kerültek orvoslásra. Egy kicsit megcifrázva, de még mindig jelen vannak.
A vér, a hús és
a szex, mint ellenszolgáltatás a valamit valamiért elven, szerintem örökre a
könyv sajátossága marad, így arra már nem is érdemes panaszkodni. Viszont az
előző kötetbéli „tükör előtt ülve alkudozzunk” mókuskereket felváltja, az „adj
egy csókot, érints meg és istent csinálok belőled” menet, amelyben a kötet
során az események újra és újra ismétlik önmagukat idomulva a következő
szereplőhöz és adományhoz.
A történések
középpontjában az áll, hogy Merry élvezheti és egyben közvetítheti az Istennő
ajándékait, amivel elkezdi visszaadni a faerienek a régen volt hatalmukat, amit
kénytelen voltak egykor feláldozni. Egy üst pottyan Merry ölébe, pontosabban
landol a paplan alá az ágyába, aminek mágiája sodorja szereplőinket váratlan
események közepébe, mondhatni senkit sem hagy hidegen. Eközben a díszes
társaság megérkezik az Unseelie udvarba, azonban előtte Merry megvívja harcát
Kuraggal, a hisztis Maeve Reed-del, a sajtótájékoztató pedig már elve kudarcra
van ítélve, a nagy harc azonban az udvarban várja őket. Miután a hercegnőnk
átküzdi magát a meztelen pasik során, szembetalálja magát a vérengző
királynővel, hogy alig visszakapott erejét összeszedve a harc tovább
folytatódjon.
Igazából
mondhatnám, hogy egy igazán mozgalmas kötetet vehettem a kezembe, de leginkább
az jutott eszembe, hogy „már megint itt tartunk?”.
Merry cseppet
sem lett szimpatikusabb, most kifejezetten többször szerettem volna jól
megcibálni. És nem… nem azért mert nincsenek aggályai, ha szexszel alkudozik.
Merry
alapjáraton egy demokratikusabb beállítottságú ember, hiszen mégis az emberek
között nőtt fel. Még így a királyi trón várományosaként is sokszor kéri ki a
testőrök véleményét, kérdőn nézz Doyle-ra, hogy most mit tegyen. Máskor viszont
olyan határozottan és arrogánsan parancsol egy-egy testőrére, hogy mit kell
megtennie, megengednie annak, miközben az illető jól láthatóan vonakodik
megosztani testnedveit. Én Anita Blake-nél azt szoktam meg és szerettem, hogy
Anita bármit megtett, hogy másokat megvédjen, minden magára vállalt helyettük,
csak hogy nekik semmi olyan ne keljen tenniük, amitől félnek, amit nem
szeretnének. Merry azonban itt mindenki teste és vére felett rendelkezve
elvárta Fagytól, hogy ajánlja fel a vérét egy féltündének, csak azért, hogy
alkut kössön. Nekem nincs bajom, hogy Merry ilyen könnyűvérű kis cédának érzi
magát, hogy minden percben szexet vagy a vérét ígéri valakinek, de az ember
csak a saját testét ajánlja fel, ne másét, főleg ha az erősen ellenzi. Aztán
még Merry van felháborodva, hogy „ennyit” nem tud megtenni. Szerintem ő is túl
sokszor és túl könnyelműen alkudozik, így egyáltalán nem sajnálom szegényke
piciny hercegnőnket, miket meg nem kell tennie. Nagyon nem tetszik ez a
hozzáállás.
A többi szereplő
azonban most sem okoz csalódást, az állandó testőrök Galen, Fagy, Doyle, Ryhs
és Nicca személyében kötelező elemként mindig terítékre kerülnek, most is
megkapták a maguk epizódját, hiszen az istennő többükről is gondoskodott.
Ahogy elindulnak
szereplőink az Unseelie udvarba, elkezd egyre bővülni a társaság, mondhatni
rohamos léptekben. Barinthus vezette kíséret elég sok ismeretlen, de talán a
későbbiekben fontos szereplőt vonultat fel. Kezdetekben még azt gondoltam, hogy
Abloec, Amatheon, Onilwyn, Usna személye éppen elég lenne az új szereplőkből
erre a kötetre, de elég gyorsan szembesültem azzal, hogy velük közel sincs vége
a sornak. Még mondhatni felöltözve várta Merryt Repkény és Galagonya, a
királynő parancsa egyértelmű… „dugni kell”, majd Adair és Brii már a ruhával
sem vesződtek, akik minden ellenérzésük ellenére megkísérelték a parancs
végrehajtását, de úgy igazán testközelbe nem kerültek. Ha már a dugás elmaradt,
volt helyette véres mészárlás, tébolyult ölésvágy és isteni adományok. Misztrál
is megmutatta magát, bár nagy szerepet nem kapott, ahogyan Kőris és Magyal sem,
a két félig sidhe, félig goblin testvérpár, akik szintén alku tárgyát képezték,
bár a végrehajtás még függőben.
Szereplőkből
szerintem már a felsorolás elég sok, részletekben már nem mennék, főleg azért,
mert nagyon keveset lehet megtudni róluk, a fejemben még jelen pillanatban is
kusza, hogy most ki kicsoda. Ennyire azért ne halmozzuk már a jó pasikat.
Ami a könyv
javára írható, hogy sosem felejtkezünk el a régi szereplőkről sem, mindig
valami új erővel találjuk magunkat szembe. Szerintem nagyon jó kis mészárlós
jelenetet rittyentett össze az írónő, és az udvar színe előtti erőfitogtatás,
küzdelmek kifejezetten tetszettek. Tetszik az is, hogy egyre inkább újjáéled a
faerie, csak ne egy köteten belül kapták volna ennyien vissza az erejüket.
Maeve Reed karakterét én már rég kihagytam volna a könyvből, engem kifejezetten
irritál az a nő a viselkedésével, hisztieivel. De hát olvasom azt ami van, ami
összességében élvezetes és legtöbb szereplője szívemnek kedves, minden hibájuk
ellenére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése