Richelle Mead - Vérvonalak

A magyar rajongók igen jól jártak az Agave kiadóval, hiszen szinte nem is volt okunk elkámpicsorodni A végső áldozat, azaz a Vámpírakadémia sorozat záró kötetének olvasása közben, hiszen már köztudott tényként kezeltük, hogy igen hamar kezünkbe vehetjük a spinoff sorozat első kötetét, a Vérvonalakat. Nem kellett félnünk, hogy búcsút kell vennünk a világtól, a főszereplőktől és az utolsó oldalakat olvasva mindkét szemünk nevetett, mert Rose és Dmitrij boldogsága szinte határtalan, de a függőben lévő szereplők élete már folytatódik is, de úgy is mondhatjuk, hogy igazán most kezdődik.

Sokakat maguk mögé utasítva Sydney szerves részévé válik a vámpírok világának és Jill, Adrian és Eddie társaságában, szinte új kis csapatot alakítva veszik át a főszerepet.

A történet szerint Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú – mellékesen vámpír – kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete.

Volt bennem egy kis félelem, tudva, hogy Sydney gondolatait fogom követni, hiszen első felbukkanása után némi ellenszenvvel, de még épp el tudtam viselni jelenlétét, amit utána sikerült teljesen megszüntetnie A végső áldozatban, de nem tudtam elképzelni, hogy igazán le tud majd kötni ez a lány, hiszen teljes mértékben Rose ellentéte. Tűz és víz a két személyiség, Rose a tüzes, szenvedélyes nő, míg Sydney a túl józan, kicsit hűvös lány. Az egyik a vámpírvilág tagja, a másik a vegytiszta kémiát űző alkimisták egyike, így csak Meadben bízhattam, hogy most sem tud rossz történetet írni. Szerencsére nem kellett csalódnom, és jobban élveztem a könyvet, mint gondoltam volna. Bár azt nem mondhatom, hogy ne tudnék belekötni.

Már a fülszöveg is számos témát felsorol, mibe is fogunk bele-bele kóstolni olvasás során és szinte máig nem tudom melyik is volt hangsúlyosabb. Egyrészt Sydney egy kicsit kiszakad az alkimisták szabályozott életéből és tudásra, főiskolai életre szomjas lelke sütkérezik a sulis hétköznapokban. Amibe – sajnálatomra – egy kicsit sablonos részek is keveredtek, a kekeckedő ribik és szexi pasik személyében. Majd valahogy össze kellett kötni a hétköznapit a természetfelettivel és így már jöttek is a szupertetkók és a sokasodó jelek, amik kibökik az olvasó szemét, míg az egyébként okos főhősnőnk szinte szóra sem méltatja őket, csak a végére dobja össze a megfelelő teóriát, passzintja össze a különálló részeket. Addig is próbálja mindenki életét a helyes mederbe téríteni, hiszen ő ennyire segítőkész, ennyire megbízható.

Na de ugye nem csak Sydney van a képben, hiszen Adrian most is egy felejthetetlen figura. Szegény még most is a szíve darabkáit szedegeti össze, ez mégsem gátolja meg abban, hogy az egocentrikus önmagát adja és heves összetűzésekbe keveredjen Sydneyvel. Személy szerint nekem azok voltak a kedvenc részeim, amikor eme két személy egy légtérben tartózkodott. A szócsatáig hatalmasak tudnak lenni, de az állásinterjús részek sem voltak semmik.

Jill… a kicsi Jill… én még mindig nem kedvelem igazán. Vessetek meg, de nekem az ő jelenléte csak nyűg. Okés, szegény írónő szerintem eléggé kicseszett vele és nem lehet túl könnyű neki, de ha nem lenne a történetben, én aztán nem hiányolnám. Nem úgy, mint Eddie-t. Inkább csak mosolyogtam rajta, egy kicsit túl testőr, túl figyelmes, túl jófiú, de akkor szeressem a gyereket.

A romantika szerelmesei nem eme könyvet olvasva fognak elégedetten hátradőlni. Sydneyben aztán nem buzog semmiféle romantika, még túl sok érdeklődést a másik nem iránt sem láttam benne, de talán még nem is illene a személyiségéhez. Így amit csepegetett a témában a könyv, szinte csak Jill körül összpontosult (Adrian kalandjait inkább nem sorolnám ide). Kicsit túlzásnak éreztem a kislány körüli versenyt, nem igazán kötött le, kicsit nevetségesen hatott a szememben, és jobban örültem volna neki, ha a főszereplőnkkel történnének hasonlók, de gondolom egyszer úgyis alakulnia kell annak is.

A kötet elején háborodtam, hogy tud Sydney ilyen csökönyös, csőlátású társaság között élni, mint az alkimisták. Egyszerűen ismerve a vámpírok világát, teljesen nevetségesnek tűnik nekem ez az idegenkedésük a mágiától, gyűlöletük, hűvösségük a vámpírokkal szemben. De Sydney képviseli a haladó szellemiségét és lépésről lépésre barátkozik velük, ami azért valljuk be neki sem megy olyan könnyen, de ő legalább tisztességes.

A könyv nagyrésze a lassú víz, partot mos tempóban haladt, túl nyugis, túl átlagos, de az utolsó nyolcvan-száz oldalba elég sok izgalmat tudtunk sűríteni, amitől igencsak letehetetlen lett a vége.

Összességében kellemes könyv, mondhatni nagyon más, mint az előző sorozat, de megéri olvasni. Sydney sokkal kellemesebb társaság mint vártam, sokkal több mindent kell elviselnie, mint képzelni mertem volna és sokkal jobb ember, mint az alkimisták többsége. Nem mondanám azt, hogy látom, hová fog vezetni ez a sorozat, de elképzeléseim azért akadnak, így kíváncsian, bár türelmesen tudok várni a folytatásra.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!

4 pont

A Vámpírakadémia sorozat részeiről itt