Karen Rose - Halj meg értem

Daniel Vartanian trilógia 1.

Miután elkezdtem rendszeresen olvasni, egy picit megrekedtem a már jól bevált műfajoknál és nemigen nyitottam újak felé, de mindig is reméltem, hogy a krimi izgalma is meg tudja dobogtatni a szívemet. Első szárnypróbálgatásaim Agatha Christie-hez fűződtek. A Tíz kicsi néger természetesen le is vett a lábamról, viszont további két AC könyv olvasása után rá kellett jönnöm, hogy nem ő az én írom, nem az ő stílusa lesz az, ami megkedvelteti velem a krimit. Nekem ő túl lassú, túl sok alapozással készíti elő a könyveit, amiből én azt a néhány sornyi, esetleg oldalnyi levezetést tudom élvezni igazán, amikor minden kiderül. Szóval úgy éreztem, hogy az ő művei túl kevesek nekem. Fórumon azonban egyre többet olvashattam Karen Rose nevét, és csak áradoztak az akkoriban megjelent könyveiről. Be kell vallanom először a terjedelme tartott vissza, hogy belekezdjek, de addig-addig került állandóan a szemem elé, hogy nem bírtam ellenállni. Mit ne mondjak két nap alatt felfaltam a több mint 800 oldalt és repestem a boldogságtól, hogy már kaphatok a folytatás után is. Azután persze beállt a huzavona a további kötetek megjelenéséről, ami szerintem máig tart, de mégis úgy tűnik, hogy Karen Rose kiharcolja magának a megjelenéseket, még foggal-körömmel is.

A fagyos Philadelphiában, január elején egy holttestre bukkannak a fagyott talajban. Ekkor még nem sejtik, hogy több is akad a föld mélyén, mégpedig egy négyszer négyes sírmátrixban elhelyezve. A nyomozást Vito Ciccotelli vezeti, aki egy archeológus professzor, Sophie Johannsen segítségével próbálja felgöngyölíteni az ügyet, hiszen azzal kell szembesülniük, hogy az áldozatok történelmi kínzás által lelték halálukat, a legkegyetlenebb eszközök által. A gyilkos pedig annyira magabiztos, hogy nem is merül fel benne, hogy már a nyomában járnak, pedig egyre közelebb kerülnek hozzá. Ő csak játssza tovább a játékait, tervezgeti a végső felvonást, amellyel igazi művésszé válik és kiléphet a nagyközönség elé. De tervébe belerondít a véletlen, Vito, Sophie és a teljes rendőri egység. Néhány idegenről nem is beszélve.

Nem titok, hogy Karen Rose romantikus krimiket ír, amelyben tehát fellelhető egy szerelmi szál is. Viszont szerintem fontos kihangsúlyozni, hogy nem egy romantikus történet tárul elénk, amelyben kap egy kis szerepet egy gyilkossági nyomozás is. Inkább a rendőrségi sztorit színesíti, fűszerezi a női lelkeknek jóleső romantika. Számomra ez a romantika párosulva egy izgalmas, tényleges rendőrségi nyomozással, és egy kegyetlen gyilkossal a tökéletes recept egy krimihez.

A történetről vétek beszélni, hiszen krimit olvasni jó, mert „poén” lelövése nélkül nem mesélhető. Inkább azt hangsúlyoznám ki, hogy a néhány más szerző által írt - általam is olvasott - krimikkel ellentétben azt tapasztaltam, hogy itt annyira folyamatos volt az információáramlás, hogy egy percig sem unatkoztam. Nem kellett várnom a könyv végéig, hogy minden egyszerre zúduljon rám, amikor a rendőrség végre rátalál a helyes útra. Nem, itt szinte mindig akad egy-egy apró morzsa, ami mindig vitte előre az eseményeket, és fokozatosan bukkantunk a gyilkos nyomára. Olvastam olyan „vádakat”, hogy túl sok volt a véletlen, amely alakította az eseményeket. Erről nekem csak az a véleményem, ha nincsenek azok a véletlenek, akkor a végéig sehova sem haladunk, csak köröztünk volna a sok félrevezető úton. Ezt én kifejezetten nem szeretem.

A gyilkos és a gyilkosságok a kegyetlenség magasfokát képviselik. Az inkvizíciós kínzások már magukban hordozzák a különös kegyetlenséget, csak magunk elé kell képzelni egy kínpadot, vagy egy inkvizíciós széket. A képet még színesíti egy kis kizsigerelés, egyszerű golyó általi halál is, de nem akarok mindent elárulni. Ezeket a tetteket úgy viszi véghez a gyilkosunk, hogy közben egy őrült zseninek tűnik, aki művészetét akarja tökélyre vinni, miközben személyes bosszút is áll. Ebben a kötetben meglátjuk a művészi oldalát, akinek célja is van az öldökléssel, el akar valamit érni, be akar bizonyítani dolgokat. Viszont a története nem fejeződik be az utolsó oldallal. Ez a kötet egy trilógia első része, ami elkezdi – spoiler nélkül talán mondható – kisebb szereplőgárda igazi történetét, ahol az olvasó elől még számos titok rejtve marad és a későbbiekben tekinthetünk vissza a múltba, hogy a harmadik kötetre összeálljon az egész sztori. Mindezt úgy, hogy a három történet nyomozási része számos ponton keresztezi egymás, közös szálak fonják körbe, még ha úgy is tűnik elsőre, hogy teljesen más történetbe, nyomozásba kezdünk bele. Szóval számos héjat tudunk még lehántani, míg elérünk a magig, de ezzel már előre is szaladtam.

Az eddigi összes Rose által kreált – és természetesen számomra már ismert - gyilkos közül ez az „Inkvizítor” áll a kedvencek között, mivel ő tudta leginkább megfűszerezni a történetét. Tetszett a brutalitása, az, mennyire pontos és precíz akart lenni, az, ahogy a különböző személyazonosságait magára tudta ölteni. Szóval nem mondható egy átlagos őrültnek.

Nekem valahogy ez a könyv lett a legjobb, az eddig megjelent Rose könyvek közül. Először is azt érzem, hogy a fagyos téli időszakkal egy plusz hangulatot adott, fűszerként megkapta a történelmi kínzásokat, a legérdekesebb gyilkost és hiába szeretem az összes későbbi szereplőt, mert igenis én mindenkit megszerettem, akiről eddig olvastam, mégis Sophie és Vito áll hozzám a legközelebb. Bár nem feltételen tudnám megmagyarázni miért, mi az a plusz, amit tőlük kaptam.

Nem most olvastam a könyvet, sőt nem is csak egyszer, viszont csak most érett meg bennem ez a poszt, és igyekszem majd a többi könyvéről is írni, addig is türelmetlenül várom az új megjelenését. Vétek elkezdenem szidni az Ulpiust, hogy miért kell össze vissza kiadni a köteteket - és most nem a trilógiára gondolok -, így inkább csak felhívom a figyelmet, hogy bizony érdemes az olvasónak követni az eredeti kiadás sorrendjét, hiszen egy-egy könyv poéngyilkos lehet az előzőekre nézve, és ezt az kedves kiadó nem nagyon vette figyelembe.

Ettől függetlenül számomra Karen Rose a legjobb. Nagy-nagy kedvenc.

5 pont

A további kötetekről, sorrendről tovább