Marc Levy - Mint a mennyben

Szerintem kezdjük ott, hogy Marc Levy, francia szerző 1999-ben írt egy történetet - induljunk ki az angolból - If Only It Were True címmel, melyet 2001-ben az Európa könyvkiadó elhozott számunkra Ha igaz volna… címmel. 2005-ben filmet is készítettek belőle, ami szintén Ha igaz volna… nevet kapta kis hazánkban. Erre szinte azonnali reakcióként egy éven belül a Kelly kiadó le is csapott, hogy filmbéli főszereplőkkel villogva megéljen a könyv egy újabb kiadást, a film angol címét (Just Like Heaven) felhasználva Mint a mennyben névvel, bár a Ha igaz volna... is viszonylag nagy betűkkel villog rajta. Szóval keresztül kasul trükköztek itt a címekkel, divatoltak a filmes borítóval, szerény személyem szerint teljesen feleslegesen. Úgy gondolom nemigen válthatta be a hozzá fűzött reményeket, mert mára már a Kelly is ingyen szeretné hozzánk vágni, ajándékba adja, csak vigyék már a megmaradt példányokat. Hát hozzám is így érkezett meg, gondoltam jöjjön, ha már a film igencsak belopta magát a szívembe évekkel ezelőtt. A könyvről azonban nem tudok túl elismerően nyilatkozni.

 
A fiatal Lauren súlyos autóbalesetet szenved, és kómába esik. Az orvosok már-már lemondanak róla, mert biztosak benne, hogy soha többé nem fog magához térni. Nem is sejtik, hogy a lány életének legfantasztikusabb kalandja még csak most kezdődik Arthur, a tehetséges építész kibérel egy pazar lakást San Franciscóban, és első este halálra rémíti egy nő a fürdőszobaszekrényében. Rémülete és zavara csak tovább fokozódik, amikor a hívatlan vendég úgy viselkedik, mintha az övé lenne a lakás. Arthur először arra gyanakszik, hogy a barátai akarják megtréfálni, majd azt gondolja, hogy a nő a bolondokházából szökött meg. Az igazság azonban sokkal hihetetlenebb ennél: lakótársa ugyanis nem más, mint Lauren szelleme. A helyzet furcsaságát csak fokozza, hogy Arthuron kívül senki nem látja és hallja Laurent, így környezete hamarosan kezd megbizonyosodni arról, hogy Arthur az, akinek a bolondokházában lenne a helye. A kezdeti nehézségek után a fiatalok egyre jobban megbarátkoznak a helyzettel, sőt egymással is. Lassan szerelem szövődik közöttük, ám ekkor kezdődnek csak az igazi bonyodalmak.

A filmet szinte azonnal megszerettem, olvadoztam egy picit Mark Ruffalot nézve, nevetgéltem, úsztam a könnyed romantikában. Ezek után, tudva hogy könyv alapján készült, természetesnek éreztem, hogy ha lehetőségem adódik, akkor nem fogom kihagyni az olvasást. A kiadó pedig évente néhányszor felajánlotta számomra ezt a bizonyos lehetőséget, hiszen ajándékkönyvként választhattam az akciói keretében. Gondoltam egyet és egyszer „igent mondtam az ajánlatra”, viszont a kezembe csak hosszú-hosszú hónapok után vettem. Igazából már szinte általános törvénynek tekintem, hogy mindig a könyv győz és a filmes adaptáció jócskán alulmarad az élményben. Ritkán találok kivételt, ami csak erősíti a szabályt. Hát a Mint a mennyben nagyon is a kivétel kategóriájába tartozik.

Természetes, hogy a forgatókönyvírók belebabrálnak a történetbe, de itt nem a különbségekről érdemes beszélni, hanem egyáltalán arról miben is hasonlít a két mű. Itt a hasonlóság annyiban véget is ér, hogy egy férfi az új lakásában egy szellemet talál. Pont.

A történések közel sem egyeznek, a személyiségek talán Arthur esetében hasonlítanak minimálisan, ha eltekintek attól, hogy filmbéli férfiúnkat Davidnek hívják és ugye Lauren se éppen Lauren. A film szórakoztató, a könyv nem. A film humoros, a könyv nem. A film romantikus, a könyv… próbál az lenni, a vége kifejezetten annak is érződik, na de a könyvbéli érzelmek hozzám aztán nem jutottak el.

Viszont nekem illene a könyvről több szót ejtenem.

Igazából a legnagyobb problémát számomra a szereplők viselkedése okozta. Tudom, hogy ez nem olyan történet, ami a valóságban megtörténhetne, így nem is várhatok csak élethű reakciókat és nem vádolhatom a szereplőket, hogy nem hihetően viselkednek, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mindenki ennyire befogadó a természetfelettire, vagy épp ilyen könnyen figyelmen kívül hagyja és a bolondságot, őrületet ilyen könnyedén kezeli.

Arthurnak nem kellett sok idő, hogy befogadja Lauren meséjét és már szinte mániákusan a gyógymód után kutatva találjuk ezt a jólelkű építészt. Hihetetlen módon, amit az én szemem nem tudott végigkövetni, egyik pillanatról a másikra szerelembe estek és ez a férfi fittyet hányva a világra boldogan, beszélgetve sétálgat szerelmével, miközben az őt körülvevők a magában beszélő srácot bolondnak nézik.

Paul, a legjobb barát eleinte még ésszerűen viselkedve fogadta barátja hirtelen jött őrültségét, de nagyon hamar ráhagyta a dolgot és hiába tartotta betegnek, mégis letudta annyival, hogy majd rendbe jön egyszer. Továbbá mi sem természetesebb számára, ha Arthur arra kéri, hogy „kölcsönvett” mentőautón lopjanak el egy kómában lévő női testet, gondolkodás nélkül rávágja, hogy „a barátom vagy, érted még ezt is megteszem”. Na nem, nekem ez sok.

Ahogyan az is mesébe illő, hogy a nyugdíj előtt álló rendőr ilyen nagylelkűen kezeli az ügyet a könyv végén. „Látom nem rossz ember, ezért segítek.”

Kérem, ez nekem így, ilyen formában nem befogadható.

Úgy érzem, hogy a cél egy szép szerelmi történet megírása akart lenni, viszont nagyon kevés oldalszámba akarta az író belezsúfolni, ahogy szerelembe estek, ahogyan Arthur küzd a lány életéért. Viszont ezek mellett még jelentőséget kaptak Arthur visszaemlékezései, az utolsó napok, amiket az édesanyjával töltött és tőle kapott életbölcsességek. Majd még belekever némi rendőri nyomozást is, egy kedves és jó szimatú idősödő nyomozóval.
Így a szerelem bontakozása szerintem kevésbé látható, érezhető, egyes részeknél nem értettem miért kapnak ekkora jelentőséget, terjedelmet. Az édesanyja szavai, tanításai közelebb visznek Arthurhoz és megértjük mitől lett ilyen jó ember, de nekem soknak tűntek. Nem éreztem a könyvben az átmenetet, hogy fokozatosan haladnánk valami felé, inkább mintha időről időre egyszer csak elkiáltották volna magukat, hogy „ennyi… hatalmas vágás... vegyünk egy teljesen új jelenetet”.

Rendkívül rövid, mégsem érzem túl olvasmányosnak, nem ragasztott a történet a könyvhöz, sőt kifejezetten néhány oldal után vártam már mikor tehetem le, de nevetségesnek éreztem, hogy ilyen kevés oldalszámot olyan sokáig húzzak-halasszak. Nem éreztem át a romantikát, csak, hogy nagyon az akar lenne. Felvetett számos szép gondolatot, de nem késztetett arra, hogy másodperceknél többet foglalkozzak velük, követtem a sorokat, de sokszor nem is fogtam fel teljesen a mondandót, mert csak az járt a fejemben, hogy érjek már a napi adag végére.

Nem vártam valami nagy remekművet, de ennél jelentősen jobban. Csalódás.

2 pont