Asa Schwarz - Nefilim

Még az első Grangé könyves posztomban írtam, hogy az Egmont MYZT különböző nemzetek nagyszerű krimijeit szeretné a magyar közönség elé tárni. Grangé mondhatni képviselte a franciákat, most északabbra utazunk, egészen Svédországig.

Nova Barakel, az elszánt Greenpeace-aktivista betör a Vattenfall AB energetikai cég vezetőjének otthonába, hogy különféle szlogenekkel írja tele a falakat. Svédország első számú környezetszennyezője végre megkapja, amit érdemel! Csakhogy valaki csapdába csalta a lányt. A cégvezetőt ugyanis meggyilkolták, méghozzá felettébb brutális módon. Nova elmenekül a bűntett helyszínéről, de sajnos hátrahagy néhány árulkodó nyomot, így ő lesz a gyilkosság legfőbb gyanúsítottja.

A mindenre elszánt lány megpróbálja kideríteni, ki bízta meg a gyilkost, és hogy miért éppen az általuk feketelistára helyezett környezetszennyezőkre vetett szemet. De vajon mit jelentenek a vízözönre és Noé bárkájára utaló jelek? Ki kutatta át Nova stockholmi lakását? És mindenekelőtt: ki akarja Novára kenni a gyilkosságokat?

És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.

(1 Móz 6,5)

Még nem volt szerencsém skandináv krimihez, így kíváncsian kezdtem el olvasni a könyvet. A fülszöveg alapján jónak ígérkezett, hiszen ígér nekünk felettébb brutális gyilkosságokat, utal egy kicsit a Bibliára, a címmel pedig elhinti, hogy akár fantasy is keveredhet a sorok közé. Bár ebben nem lehettem biztos olvasás előtt, azért én őszintén reméltem, hogy a cím igen beszédes, és az, amire gondolok. És igen, az írónő mert elrugaszkodni a megszokottól és fűszerezte az emberi szereplőket egy kis természetfelettivel. A nefilim fogalma nem volt előttem teljesen ismeretlen és az írónő sem csavart túl sokat az eddigi tudásomon, hogy kik is ők, a könyvben pedig tényleg találkozhatunk velük. Nem mondanám kifejezetten misztikus kriminek - ahhoz nem használta ki eléggé a lehetőségeket az írónő -, de épp annyi fantasyval bolondította meg a történetet, hogy ne egy hétköznapi eseménysorozatba csöppenjük bele. Egy kicsit elrugaszkodunk a realitás talajától, ami az én szememben feldobta a könyvet és tompította a hibáit. Ez számomra mindenképpen plusz pontot jelentett. Azonban olvasás közben nem mindig voltam teljesen elégedett.

Első és talán legnagyobb problémám a könyvvel az volt, hogy kifejezetten nem szeretem, mikor a rendőrséget ennyire hülyére lehet venni és az orruknál fogva vezetni. A rendőrök teljes mértékben bábok voltak, szinte szemellenzővel rohantak a „nyomok” után. Igazi nyomozást nem nagyon pillanthattam meg. Nova üldözése azonban elég szépnek mondható.

Majd ott vannak a gyilkosságok. Egyszer sem merült fel bennem, hogy a fülszöveg túlzott volna a „felettébb brutális” jelzővel, hiszen nagyokat pislogtam a leírtakon, viszont szerény személyen nem igazán volt elégedett, hogy magukkal a halálesetekkel csupán egyetlen alkalommal foglalkoztak, mégpedig a holtestek felfedezésekor. Az írónő néhány sorban elénk tárja a kegyetlen „látképet”, majd szinte ezekről tudomást sem véve lép tovább. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy a gyilkosunk miért pont ezeket a végrehajtási módokat választotta. Az „ihlet” forrását láthattuk, de nem igazán merültünk el az elemzésében, pedig engem érdekelt volna.

A fülszöveg alapján nagyobb jelentőséget, vagy mondhatnám úgy is, hogy jelenlétet tulajdonítottam Noé bárkájának és úgy egyben a bibliai témának. Viszont azt kellett látnom, hogy nem ebben a kötetben fogunk a legközelebb jutni a bárka történetéhez. Kiinduló pontnak, oknak megfelelt ebben a könyvben is, viszont nem erre számítottam.

A könyv végéig úgy éreztem, hogy a sejtelmes utalások, a titkok csak gyarapodnak, de a válaszokban vagy nem lehetünk biztosak, vagy egyáltalán nem is kapjuk meg. A könyv végi események ugyan tartogatnak hasznos információkat, de valahogy én a folyamatosan információáramlást előnyben részesíteném, nem érezném azt, hogy sokáig egy helyben toporgok.

Kellemesnek találtam, hogy Nova csupán tizenkilenc éves, különösebben nem lett kedvenc, de talpraesettségével szimpatikus volt. Amandát, a gyomozás vezetőjét kifejezetten kedveltem, az ő magánéletének előtérbe kerülése hozott számos jó pillanatot számomra, nem lennék meglepve, ha személye nem veszne el a süllyesztőben.

Legyezgeti a lapokat a romantika gyenge szellőcskéje is, plátói szerelem vagy titkos viszony formájában. Csupán egy csipetnyit kapunk belőlük, feldobva a nyomozás menetét.

Magukról a nefilimekről pedig csak annyit, hogy megvan bennük a kellő arrogancia, felsőbbrendűség, rejtélyesség,  őrültség, amiktől érdekesek lesznek és ha még többet tudhatok meg róluk, már megéri elolvasni a folytatást. 

Nem egy túl hosszú könyvet vehetünk a kezünkbe, szerintem egy délutáni olvasás alkalmával egy szuszra befalható. Találtam benne hiányosságokat, viszont végig fenntartotta az érdeklődésem, a hibákat tudta mivel ellensúlyozni a szememben. Grangé könyveivel ellentétben kevésbé alapos és részletes az írónő, túl egyedi hangulatot sem árasztott, nem sokban érződött, hogy Svédországban járunk, bár ezt talán nem is bántam.

Kíváncsian várom, hogy hová fog vezetni a történet, mi lesz Nova és az Ararát-anomália és a nefilimek sorsa.

A könyvet köszönöm az Egmont kiadónak!

4 pont