Sarah Dessen - Figyelj rám!

A régóta akart Tökéletes c. Dessen könyvet igen hamar követte egy másik. Mondhatni amint letettem az egyiket már nyúltam a másikért. Lehet nem kellett volna, hiszen nem tudtam nem hasonlítgatni a két történetet, a szereplőket és az érzéseket, amiket kiváltottak belőlem. A Figyelj rám! pedig alulmaradt a küzdelemben, na nem nagyon, de érezhetően nagyobb hatást tett rám Macy és Wes, mint Annabel és Owen.

Annabel Greene harmadikos gimnazista, és megvan mindene, amiről csak egy lány álmodhat: divatos ruhák, menő barátnők, jó jegyek és a suli leghelyesebb sráca…

Mindez azonban csak abban a tévéreklámban igaz, melyet nyáron forgatott vele egy áruházlánc. Annabel valódi élete már kevésbé irigylésre méltó. Elege van a modellkedésből, legjobb barátnője ellene fordult, az iskolában magányos, és otthon sem érzi jól magát igazán. Egyik nővére, a nagyszájú, életvidám Kirsten, New Yorkba költözött, míg Whitney, a középső nővér, egész nap otthon gubbaszt és súlyos anorexiával küzd. Szülői szeretetben elvileg nincs hiány, csakhogy az apja nem az a lelkizős fajta, anyja pedig annyira élvezi lánya modellkedését, hogy észre sem veszi, Annabelnek mennyire elege van mindebből. A lány már meg sem próbál beszélni családjával a problémáiról, inkább hazudik vagy egyszerűen csak hallgat, hogy elkerülje a veszekedéseket, megkímélje egykor súlyos depresszióval küzdő anyját a csalódástól és az újabb megrázkódtatásoktól.

Aztán egy új barátság jelentős változást hoz: Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már olyan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából.
De vajon lesz-e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának? Vigyázat, ha elkezded olvasni, nem tudod letenni! Hidd el, nem érdemes kockáztatni, hogy elkobozza a tanár: ne olvasd órán, pad alatt…

Annabelről folyamatosan változott a véleményen olvasás közben, ahogy egyre több mindent tudtam meg róla. A könyv elején elkezdtem sajnálni, „szegény lány”, azért amilyen családban kénytelen élni. Ténylegesen éreztem, hogy Annabel háttérbe van szorítva és a családja, és a múlt követeli magának a figyelmet. Egyre jobban feltárult előttünk egy gyenge, depresszióra hajlamos anya, egy magának is hazudó anorexiás lány élete. Kristen képviselte volna az észt és egy csöppnyi normalitást, de hamar kikerült a képből, az apa pedig hiába próbál lavírozni, túl sok neki az ösztrogén, és inkább próbálja tartani a tisztes távolságot. Itt még tudtam sajnálni a magányos lányt, akit senki sem ért meg, aki felett most összecsaptak a felhők. De jöttek a múlt újabb darabkái, amikor rá kellett ébrednem, hogy Annabel butább, mint hittem, hiszen egy értékes barátságot dobott félre, azért, hogy valaki nyomában járjon, és olyan dolgokat tegyen, amit nem is akar igazán. Majd a csalódottságom, dühbe váltott át, mert annyira könnyen feladta, az egyszeri kudarcot végleges vereségnek könyvelte el, nem tette meg az első lépéseket, csak elbújt és bezárkózott. Úgy érzem, mindent magának köszönhetett és talán még meg is érdemelte a sorsát, hiszen ha nem állunk ki magunkért, nem nyitjuk ki a szánkat akkor nem fog sose semmi megváltozni. Macyvel ellentétben nem tudtam Annabelt istenigazából megszeretni.

Owen képviseli a különcséget. A suliban ő az a srác, akit mindenki kerül, akinek rossz a híre. Számomra ő egy nagyon fura figura volt. Hiába szeretem a zenét, valahogy nem tudtam Owennel és a zeneszeretetével egy hullámhosszra kerülni. Néha különösen bizarrnak éreztem a mondandóját. Még nem jutottam el arra a szintre, hogy a tücsökciripelést, kántálást vagy az esőcsepp zaját zenének, sőt művészetnek tudjam felfogni. Viszont azért az tisztelendő, hogy a zenéből merített erő mennyire kordában tudta tartani a dühét. Azt meg pláne szerettem benne, hogy mindig igazat mondott.

Malory a kishúga egyszerre volt folytogatnivaló és ennivaló. Nagyon nem szeretném, hogy a lányom ennyire divatfüggő és mániákus márkafüggő legyen, de nem bírtam ki mosolygás nélkül a „fotózást”, ahol szegény Owen töltötte be a fotós szerepét, a kis csitrik között.

Ahogy kezdtem Annabelt egyre kevésbé szimpatikusnak találni, úgy szerettem meg a többieket egyre jobban. A könyv második felében már mindenki a gyógyulás útjára lépett, Withney állapota javult, Kristen úgy tűnt végre felnőtt. Owen állandó szereplővé nőtte ki magát és egyre több szerepet kapott a jelen. Rolly és Clarke története nagyon aranyos volt, tetszett.

Míg a Tökéletesben szinte teljes mértékben a jelen kapta meg a főszerepet, ahol Macy egy mozgalmas, élettel teli világba cseppent és Wesszel folytatott játék során megnyílt, addig Annabel története sokszor nyúlt vissza a múltba, a jelenben pedig inkább a magányosság jellemezte, mert félt meglépni a dolgokat és inkább elbújt, mert ő túl konfliktuskerülő és kedves teremtést. De leginkább gyengének tartottam.

A szerelem szintén nagyon leheletfinoman érinti a lapokat, bár igencsak tetszett, hogy Owen nem várt az utolsó pillanatig, hogy közeledjen, de párt csak az utolsó oldalakon alkottak, mégis egy nagyon meghatározó alakká vált Annabel életében. Míg a lány inkább hazudott, elhallgatta az igazságot, addig Owen példát mutatott neki az állandó őszinteségével.

Valahogy a téma és a szereplők nem tudtak annyira meghatni, mint az első Dessen könyvben, mégis jó könyvek tartom és már csak egy van hátra az írónő könyvei közül. Hamarosan talán az is terítékre kerül.

4 pont

Az írónő további művei:

Tökéletes tovább

Egy felejthetetlen év