Fekete Tőr Testvériség 9.
Manuel Manello - Payne
Ha a Fekete Tőr Testvériség sorozatról van szó, nagyon
nehezen állom meg, hogy ne olvassak el minden apró információmorzsát az
eljövendő kötetekről, de az igyekezet mindig meg van bennem, és büszkén
mondhatom, hogy javuló tendenciával egyre kevesebb spoiler jut el hozzám. Erről
a kötetről előre tényleg nagyon minimális információim voltak. Drukkoltam, hogy
minél hamarabb megjelenjen magyarul is, főleg, hogy az Ulpiusnál sose lehet
tudni hogyan is fognak alakulni a dolgok. Azonban most nem a kiadó szívatott
meg, hanem a futárszolgálat, de egy hét késéssel, kicsit bosszúsan, de sikerült
nekem is kezembe vennem ezt a kötetet.
Nem nagyon tudtam, hogy mire is számítsak, hiszen a
főszereplő páros nemigen lett felvezetve az előző kötetben, bár Payne balesete
beindította a gépezetet és Manny is régi ismerősnek tekinthető. Payne sose állt
hozzám közel és különösebben nem érintett meg a karaktere, reméltem, hogy Manny
nem okoz csalódás és azt rebesgették, hogy számos Vishous jelenetre számíthatok,
ahol előjön a sötétebbik oldala és generálja a problémákat. Mivel V mindig is
nagy kedvencem volt, így már nem is féltem annyira, bár eddig Ward nem tudott
csalódást okozni, szóval minek is féltem volna
Így olvasás után fent is tartom ezen állításom, viszont ez a
kötet nem fog a nagy kedvencek közé bekerülni.
Nagy történetmesélés
nem hiszen, hogy kell, mert aki ezt a kötetet szeretné olvasni, az csak rajongó
lehet. Szóval Payne és Wrath harca súlyos következményekkel járt, nagyon úgy
tűnik, hogy a harcos amazon lebénult és csak egy valaki segíthet rajta, aki
pedig nem más mint, Manuel Manello, Jane egykori főnöke. A régi barát újra
feltűnik a színen és talán örökre az éjszaka és a vámpírok világában marad.
Akkor vegyük is sorra az eseményeket, hiszen van belőlük
bőven, mivel most is több szálon követhettük nyomon az történetet.
Valahogy nekem mindig pluszt adnak az ilyen sorozatokban
azok a karakterek, akik „szimplán” emberek, és mégis szexik, belevaló
személyiségek. Nem kell őket felruházni semmi plusz szupererővel, hogy
megbirizgálják a fantáziám, és a lábuk elé akarjam vetni magam. Manuel
Manello pedig számomra pont ezt a karaktert testesítette meg. Nem
hazudtolta meg a hozzá fűzött reményeim. Bánom is én, hogy 45 éves, akkor is
kell nekem. Megkedveltem már a Feloldozott szeretőben és hatalmas vigyorral
fogadtam, mikor megtudtam, hogy lesz saját kötete és most, miután olvastam még
jobban imádom. A forró pillanatokban kiszaladt káromkodások, szentségelések
mindig mosolyt csaltak az arcomra. Szerettem, hogy ember létére kész volt
szembeszállni a „nagy-és-erős” vámpírokkal, ha kell beszólt, odamondott.
„- Ugye, nem kell
mondanom, hogy ne baszakodj a barátommal?
A sebész Butchra
nézett a kis üvegfiola mellett.
-
Jelen
pillanatban eszembe se jut a szex, köszönöm kérdések, de még ha gondolnék is
rá, egész biztos, hogy nem vele tervezném. Vagyis ahelyett, hogy azon aggódsz,
kivel hentergek, inkább megtehetnél nekünk egy szívességet: zuhanyozz le!
Bűzlesz.
Butch
nagyot pislogott. Aztán halvány mosoly derült fel az arcán.
-
Tökös
fickó vagy.
-
Vasból van
a tököm. És akkora, mint egy tekegolyó.”
És ott van Manny párja, Payne. Ő sem egy új szereplő, viszont
igen kevés szerep jutott eddig neki, de Ward fokozatosan egyre többet mutatott
nekünk a nőből. Meg kell mondjam sosem éreztem különösebben érdeklődést iránta,
nem vártam, hogy megismerjem, nem gondoltam, hogy különösebben kedvelni fogom.
Nekem ő mindig is egy teljesen közömbös karakter volt és az is maradt.
Ha pedig a párosukat kell tekintenem, azt kell mondjam, hogy
számomra egy picit gyengén teljesítettek a többiekhez képest. Élveztem az ő
jeleneteiket, ezzel nem is volt gond, viszont nem tudtak a szívemhez férkőzni
együtt. Számomra túl hosszú felvezetéssel került össze a páros, és néhány édes
jelenetnél többre nem futotta tőlük. Nem kifejezetten az intim együttlétek
hiányát rónám fel, hiszen azért akad néhány, inkább az izzást hiányoltam.
John és Xhex könyvét úgy tettem le, hogy a könyv történései
adtak kevesebbet, viszont a párost annyira megszerettem, hogy ez teljesen fel
tudta értékelni az élményt és miután az utolsó oldal után becsuktam a könyvet,
késztetést éreztem, hogy azonnal elölről kezdjem és csak róluk olvassak. Ez itt
teljes mértékben hiányzott.
Ami azonban nagyon tetszett az Manny lovának szerepe, maga Manny és az állandó gerjedelme.
Ami azonban nagyon tetszett az Manny lovának szerepe, maga Manny és az állandó gerjedelme.
Ha már Payne akkor nélkülözhetetlen Vishous jelenléte is,
hiszen ikertestvérek, a pusztító és a gyógyító. Nem titok, hogy Vishous – bár
Zsadistot nem tudja túlszárnyalni, de – nagyon nagy kedvencem. Néhány előzetes
kritikát olvasva felrótták, hogy inkább tűnt a könyv Vishous könyvének, mint
Payne-ének. Nem tudom, nekem azért ennyire nem tűnt fel az egyensúly felbomlása,
de ez lehet abból adódott, hogy szívesebben olvastam V-ről, mint Payne-ről.
Tényleg lehetett érezni, hogy V figyelmet követel magának, de én nem bántam.
Az amúgy is hűvösebb, távolságtartó személyiséggel megáldott vámpír most tényleg a robbanásponthoz közelített, amikor elveszítheti az irányítást a teste és elméje felett. Túl sok mindent kellett neki feldolgozni. Ebből a robbanás közeli állapotból pedig nem egy konfliktus született.
Az amúgy is hűvösebb, távolságtartó személyiséggel megáldott vámpír most tényleg a robbanásponthoz közelített, amikor elveszítheti az irányítást a teste és elméje felett. Túl sok mindent kellett neki feldolgozni. Ebből a robbanás közeli állapotból pedig nem egy konfliktus született.
Nagyon szeretem Wardban azt, hogy a legtöbb könyvvel
ellentétben itt egy-egy páros egymásra találása után nem nyugszunk bele a
„boldogan éltek, míg meg nem…” szituációba. Először Zsadist és Bella
kapcsolata, majd Wrath és Beth házassága élt meg egy hullámvölgyet, most pedig
V és Jane kerül a középpontba. Most mutatott rá igazán az írónő, hogy milyen az
élet V mellett, mennyi mindenbe kellett Jane-nek beletörődni az eddigi közös
életük során, mindezt azért, mert V olyan, amilyen. Olyan mondatok szaladtak ki
V száján vagy suhantak át V vagy akár Jane elméjén, amitől az állam a padlóra hullott és őszintén
ledöbbentem, mert ilyenekbe eddig nem gondoltam bele.
Ha V-re gondolunk, akkor nem csak Jane juthat eszünkbe, hanem
Butch is, továbbá az extremitás, keménység, erőszakosság, főleg a szexben. Most azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé ezek összekapcsolódnak. Na nem kell megijedni azoknak a rajongóknak,
akiknek a gyomra ezt már nem bírná. Egyszerűen arról van szó, hogy V-nek
tényleg robbannia kell ahhoz, hogy a benne lévő feszültséget
levezesse, megbirkózzon a múltjával és jelenével. Ebben pedig Butch lesz a segítségére, akiről eddig is tudtuk, hogy
mély érzelmi kapcsolatban van V-vel. Nem csak barát, hanem egy lelki társ, egy
biztos pont.
„- Mik a szabályok? – kérdezte Butch.
- Nincsenek szabályok. – Vishous szélesebb terpeszbe áll, és összeszedte magát. - Tégy, amit akarsz… csak törj meg! Darabokra kell szaggatnod.”
- Nincsenek szabályok. – Vishous szélesebb terpeszbe áll, és összeszedte magát. - Tégy, amit akarsz… csak törj meg! Darabokra kell szaggatnod.”
Valahogy ez a jelenet engem megérintett, egy kicsit
megrázott. Butch pontosan tudta mit kell tenni és majd meg szakadt a szíve,
utálta, de megtette, mert tudta, hogy meg kell tennie. Eddig is szorosnak
éreztem a kapcsolatukat, de most… még mélyebb lett. V és Butch megismételhetetlen páros és
előkelő helyen szerepelnek a szívemben.
Csak hogy ne kapcsolódjon mindenki mindenkihez, jöjjön Blay
és Qhuinn. Hát róluk most nem tudok túl sokat mondani. Eddig mindig Blay
vívódását, sóvárgását láttuk, most ideje volt kicsit háttérbe szorulni és azt a
néhány jelenetet meghagyni Qhuinn-nek. Mondhatnám, hogy kicsit dühös vagyok a
srácra, de közben meg is szakad érte a szívem. Johnban lezajlott már egyszer
egy változás, időszakos személyiségcserének is mondhatnám. Blay tétlenségét
feladva Saxton karjaiba menekült és végre élvezi az élet örömeit, már amennyire
tudja. Most pedig Qhuinn vetkőzött ki magából. Nem gondoltam volna, hogy így a
béka segge alá kerül, bár nem hibáztatom annyira Wardot, hogy megtette vele.
Keveseltem a jeleneteiket, nem nagyon tetszenek a fejlemények, főleg Qhuinn
látomása nem, de remélem a legjobbakat. Egyébként pedig annyira szeretném
rühelleni Saxton, úgy tekinteni rá, mint egy akadályozó tényezőt, de úgy tűnik
elég jó srác és ha ő nem lenne, akkor sem lenne még előrehaladás a fiúk között.
Szóval ahelyett hogy utálnám, azt utálom, hogy nem tudom őt utálni, hisz
valakit csak kell utálnom ebben a helyzetben.
Szóval összességében ők nagyon-nagyon kevesek voltak, főleg
az előző kötethez képest, pedig én mindig szívesen olvasok róluk.
Na és ott vannak az új szereplők, az új vámpírok az
óhazából. Na velük szemben teljesen kétségbe vagyok esve. A könyv első felében
nem kedveltem őket, nem különösebben szerettem róluk olvasni, bár nem is
szerepeltek annyit. A könyv második felében azonban már kettősek lettek az
érzéseim. Egyrészt nem jönnek be a szándékaik, terveik, hiszen csak a bajt
hozzák a testvérekre, vagy legalábbis majd fogják. Másrészt viszont, nem is olyan gonosz karakterek, mint
hittem volna. Legelső pálfordulásom velük szemben az a bizonyos édeshármas volt
a motelben. Egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a kaszával kaszaboló,
primitív vámpírokat az élvezetet adó, mondhatni figyelmes hímekkel.
Szóval igencsak kíváncsian várom a fejleményeket.
Nem mondom azt, hogy csalódtam a könyvben, hiszen nem vártam
Manny és Payne kapcsolatától semmi különöset. Manny és V nem okozott csalódást,
róluk bármikor bármennyit. A szenvedélyt egy kicsit keveseltem, talán még a
humort is, bár ezek nem voltak vészesek. A testvérekről olvasni pedig mindig élvezet.
4,5 pont
További kötetekről tovább
Az írónő másik sorozata:
Bukott angyalok tovább
4,5 pont
További kötetekről tovább
Az írónő másik sorozata:
Bukott angyalok tovább
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése