Az Alvilág Urai 4.
Sabin - Gwen
A nyári szezonban elért hozzánk
az évi Gena Showalter adag, azaz a sorozat 4. kötete, Sabin története.
Sabin az előző három kötet
alapján nem került közel a szívemhez és ez az állapot megmaradt a saját kötete
után is. Egyszerűen benne nem sok mindent találok, amit szeretni tudnék, de az
enyhén ellenszenvesből felfejlődött a közömbös kategóriába. Gwendolyn és a
hárpiák jelenthették volna a kötet húzó erejét, ha őket megkedvelem, viszont a
közömbös szereplőknél ők sem jutottak tovább. Szóval nekem ez a kötet az első
színvonalát érte el, olyan „jó hogy olvashatom, mert már hiányoztatok, de semmi
extra és lépjünk már Aeron történetére”.
Az Alvilág Urai mostanra visszanyerték az irányítást cselekedeteik
fölött, és a jó oldalon küzdenek az ősi kincsekért, melyek elvezetnek Pandóra
szelencéjéhez.
Vezérük, Sabin továbbra is a Vadászok elleni harcnak szenteli minden
erejét, a diadal igézetében hálószobák helyett a csatamezőkön vitézkedik. A
benne élő Kétség mindezidáig sikerrel mesterkedett, hogy eltántorítsa őt
szerelmeitől, ám a sors ezúttal a gyönyörű, vörös hajú Gwendolint sodorja
útjába. Az ugyancsak halhatatlan, félénk lány korábban azt remélte, egy szelíd
halandó képes lesz majd arra, hogy féken tartsa a benne szunnyadó fenevad
hárpiát. Sabin most kiszabadítja Gwent piramisbeli börtönéből, és fölébred
bennük a Vágy. Az Alvilág Urai és a Vadászok közötti kegyetlen harc semmi ahhoz
képest, ami Sabinban dúl a gonosz fölötti győzelem iránti elkötelezettség és a
szerelem között…
Sabint a harc megszállottja,
mindenáron győzni akar, és úgy gondolja, hogy mindenkin átgázolna, bárkit
felhasználna, ha az közelebb vinné a győzelemhez. Nekem ez a hozzáállás nagyon
nem volt szimpatikus, így sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy most nagyon nem
szeretem az ő karakterét vagy csak enyhe ellenszenvvel, de még elviselem.
Tudtam, hogy a szerelme megtalálása után kötelező fordulat lesz, hogy Sabin a
nőjénél senkit sem fog többre tartani, de eddig el kellett jutni. Egész hamar
kezdtem rajta érezni a változást, bár nem hazudtolta meg magát mikor szinte
átment egy kiképzőtisztbe.
Érdekesnek találtam, hogy az ő
démona, Kétség beszél a legtöbbet az eddig megismert démonok közül. Ez ugye
nagyban adódik abból, hogy Kétség belemászik az emberek fejébe
és csak duruzsol és duruzsol, nem kímélve magát Sabint sem.
Gwenben az tetszett a legjobban,
hogy hárpia. Egy új fajta lény, ami színesíti a képet. Viszont az elején
teljesen nebáncsvirág volt, nem kellett hozzá a Kétség démona, hogy
bizonytalankodjon magába, hiszen a családja ezt már jól belenevelte.
Felbukkannak a nővérek, a három harcedzett, erőszakos hárpia. Őszintén néha
megfojtottam volna őket. Azt hittem, hogy a hárpiák olyanok lesznek, mint
Kresley Cole valkürjei, de nagyon nem olyanok. Bár nem kételkedem a Gwen iránt
érzett szeretetükben, de éreztem rajtuk egy kis szánakozást, hogy ilyen
szerencsétlen húguk van. Amikor pedig a megtorlást ártatlan nők, mégpedig Anja
és Danika bántalmazásával akarták megvalósítani, kicsit felment bennem a pumpa.
Érdekes tulajdonságaik vannak a
hárpiáknak, azonban Gwennél olyan hirtelen és éles váltásban tört fel a
birtokló, féltékeny hárpia, hogy nehezebben viseltem a váltakozásokat. Viszont
ezt adta, hogy az intim pillanatokban nem kellett senkinek visszafogni magát.
Őszintén úgy éreztem, hogy a
könyv majd feléig nem történik semmi, egyedül a párunk kapja meg a főszerepet,
hogy aztán belevágjunk a harcba. Most nem a kincseken van a hangsúly, hanem a
háború egy nagy csatáján, hiszen szerintem most történt meg az első igazi
összecsapás a Vadászokkal, az eddigiek csak egy-egy bevitt ütés volt. A mostani, mondjuk úgy utcai bandaharcot leginkább egy X-men hangulattal tudnám jellemezni. Eddig is tudtam, hogy a
Vadászok egy elvetemült népség, na de ez már elég brutális volt tőlük is.
Bár a főszereplőkön volt a
hangsúly, most azért egy nagyon picit, de a többiek gondolataiba is
belekukkantottunk. Paris tovább süllyedt a problémáiban, nagyon sajnálom
szegényt. Aeron már érzi a végzetét, hiszen a leendő párja már ott lohol a
nyomában. Nagyon tetszett, hogy az írónő már behozta a képbe a – még ismeretlen
– lányt. És ami a legjobban tetszett, az Gideon és az ő érzései. A kötetek
során egyre-egyre kíváncsibb lettem a fickóra, de most, hogy láttam egy picit
abból, hogy mennyire szenved, még jobban a szívemhez nőtt.
Sabin még megmaradt nekem egy
harcmániás embernek, aki nagyon nem az én karakterem, de már megbarátkoztam
vele, hogy ő ilyen. Gwen se félénkként, sem hárpia tulajdonságait kihasználó
gyilkológépként sem lett szimpatikusabb, de ő is csak a „nem az én karakterem”
kategória, nagyobb bajom nincs vele.
A könyv vége különösebben nem
akasztott ki, de ha nagyon beleélem magam bosszankodhattam volna.
Nagyjából olyan érzéseket váltott
ki belőlem a kötet, mint amire számítottam. Nem vártam Sabintól sokat és nem is
kaptam. Élveztem az olvasást, mert az Alvilág Urait szeretem, mivel azonban a
főszereplő páros nem lett kedvenc, így a kötetre sem tudok egy négyesnél többet
adni.
4 pont
A sorozat további kötetei:
1. Éjsötét vágyak tovább
2. Éjsötét csók tovább
3. Éjsötét bosszú tovább
Az írónő Atlantis sorozata:
1. Atlantisz tovább
A rajzolt kép forrása a deviantART
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése