Cassandra Clare - A herceg

Kiadó: Könyvmolyképző, 2012 
Oldalszám: 490
Ár: 2999 Ft
A sorozat kötetiről

>>OLVASS BELE!<<

Pokoli szerkezetek #2

Szerény véleményem szerint hangulatos, korhű atmoszféra, fantasztikus világ, sziporkák és számomra kissé közömbös szereplőgárda jellemezte a sorozat első kötetét, Az angyalt. Egy kellemes élményhez ennyi is megfelelt, de én eddig abba a hitbe ringattam magam, hogy iszom annyira az írónő minden szavát, hogy bármit tegyen is le az asztalra, azzal teljesen le fog kenyerezni, és ez nem történt meg a Pokoli szerkezetek nyitányában. Sajnáltam volna, ha a határtalan rajongásom csak A végzet ereklyéi történeteire korlátozódik, így reményekkel indultam A herceg olvasásának és örömmel jelentem, határozottan sikerült a bűvkörébe vonnia.

A történet:

A Viktória-korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban mulandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Gondolatok:

Az angyal esetében a legnagyobb szívfájdalmam volt, hogy a szereplők nem kerültek közel hozzám, így a történet sem tudott teljesen lehengerelni. Hittem, hogy minden a helyére kattan majd, ha jobban a szívembe zárom őket és Mortmain is bebizonyítja, hogy valóban elég érdekes karakter ahhoz, hogy főgonosszá váljon. E két pontból egy vált valóra és úgy tűnik ennyi is bőven elég volt, hogy nagy lépést tegyen felém a sorozat. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a kötet leginkább a szereplők érzéseiről, az összetartásról és az Intézet megmentéséről szólt. A romantika határozottan nagyobb szerepet játszott, mint a Magiszter elleni harc, és ezt nagyon élveztem.

Will felfedte titkát (az olvasónak) és elkezdett küzdeni, Jem felfedte érzéseit és a tettek mezejére lépett. Tessa, a kis szentem, azt se tudta, kit szeret jobban. Charlotte és Henry is színt vallanak egymásnak. Akad hely sosemvolt szerelmeseknek is, és még egy új pár van születőben. Ezek után, mit ne mondjak, romantikus lelkem lubickolt a szerelemben, persze tudom én, hogy valakinek ez kissé sok lesz, de még mindig úgy érzem, hogy cseppet sem lett nyálas.

Azért ennyivel nem intézném el a szereplőket, megérdemelnek még néhány szót, ha már jobban megmutatkoztak az olvasónak.

Will viselkedésének okáról lehull a lepel és Clare nem egy túl meglepő magyarázattal áll elő, a srácot pedig a durva nemtörödömke helyett kifejezetten szenvedő szerepbe helyezte, akivel bizony nem csak régen, de most is szórakozik a sors. Szerettem, hogy a könyvekbe menekül, hogy idézetek sora lapul a fejében, még ha ehhez egy kis csaláshoz kell folyamodnia.
James Carstairs, azaz Jem… a kedvesen mosolygó, segítőkész, udvarias fiatalember, aki körül ott ólálkodik a halál. Még mindig azt mondom, hogy túl sok jóság és megértés van benne, de elkerekedett a szemem a kirohanásain, látható dühén, őrületén. Határozottan saját magát helyezte most előtérbe és a történet legszenvedélyesebb jelenetét produkálta. Nem lepődöm meg, hogy Tessa döntésképtelen.
Annyira finoman legyezgették az előző részt a romantikus megnyilvánulások, így váratlanul ért, hogy most ennyire felfokozottá és látványossá váltak. Azt kell mondjam, fogalmam sincs Tessa kit szeret jobban, mert őszintén elhiszem, hogy úgy érzi szerelmes mindkettőbe, igaz Willel szembeni érzéseit tekintve nagyobb tagadásban él.
Jessamine-t igazából szánni és sajnálni kellene, de a körülményekhez képest vajmi kevés érzést csikart ki belőlem. Nem hittem volna, hogy Sophie, a szobalány is ennyire szimpatikus lesz, bár biztos vagyok benne, hogy Gideon Lightwood nélkül szerényebb érdeklődést mutatnék iránta. És igen, a Lightwood család még nagyobb szerepet kap, mint eddig, ami újfent megelégedéssel töltött el, annak ellenére, hogy határozottan az ellenség szerepében tetszelegtek. Tetszett a család története, a titkok, a bűnös élvezet, mindamellett egyedül Gideont szerettem meg, aki igazán értelmes, fess fiatalember. És aki mindig utoljára marad, Magnus Bane, a halhatatlan boszorkánymester, aki újfent segítőkésznek bizonyult. Kissé mélabúsnak tűnt, biztos a depressziós időszakában van, a szépfiú Will is csak néha tudta kissé felrázni. Mindenesetre még mindig szeretem.

Mivel sokan vannak, így sok volt a szó is róluk, de hogy megnyugtassam az érdeklődőket, nem rekedt meg a történet a romantikus-érzelmi vonalon, bár hatalmas összecsapások nem jellemezték a könyvet. A várakozásaimmal ellentétben Mortmain nem bújt elő a csigaházából, újból Nathaniel képviselte érdekeit és most sem bírtam a fickót. Kevésbé volt érezhető a steampunk beütés, mivel minimális autonóm jelenlét zavarta meg a kedélyeket. Clare nem zúdított ránk túl sok információt, de mégis csurrant-cseppent némi „mese” Will, Tessa és Mortmain családjáról, származásáról, tehát a Mortmain utáni nyomozásnak mindenképpen volt hozadéka, még ha őt magát nem is sikerült kézre keríteni.

Határozottan megnyugodott a lelkem, hogy egy hullámhosszra kerültem a történettel és a szereplőkkel, határozottan jobbnak vélem Az angyalnál.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Cassandra Clare - Az angyal

Könyvmolyképző, 2012
472 oldal

2999 Ft

 recenzió

Pokoli szerkezetek 1.

A végzet ereklyéi rajongói szerintem igencsak repestek az örömtől, mikor kiderült, hogy Cassandra Clare nemhogy nem áll meg három kötetnél, de teremtett világát időn és téren túl is mozgatja tovább egy új sorozat keretében. Az idei Könyvfesztivál a már türelmetlen magyar rajongóknak is meghozta a várva várt sorozatindító kötetet, amelyben elhagyjuk Amerikát és az óceánt átszelve a viktoriánus Londonban (1878) találjuk magunkat, ahol egy újabb fiatal lány szeme nyílik fel és ismerheti meg az eddig rejtve maradt varázslatos, veszélyekkel teli világot.

A történet:

„A mágia veszélyes, de a szerelem még veszélyesebb. Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.”

Gondolatok:

Már vártam ezt a sorozat, egyrészt mert Cassandra Clare írta, másrészt mert rendkívül hangulatosak a borítók, tetszett, hogy más korba helyezzük az eseményeket. Még nem olvastam steampunk regényt sem, viszont amit hallottam róla az megfogott, hiszen a történelmi kort megspékeljük akkoriban még nem létező kütyükkel, nem mintha a mágia nem lenne elég. Tehát kellő érdeklődéssel vettem a kezembe a könyvet, amiről így olvasva nem mondhatom igazán, hogy csalódás lett volna, csupán számomra ez az írónő eddigi leggyengébb, - mégis szerethető - története.

Nem kell megijedni, nem fogom szidni cseppet sem, hiszen Clare még mindig zseniálisan ír. Elképzelt világa még mindig remek, korhű hangulatot teremtett, a humort sem spórolta ki, csak nem nőttek a szívemhez a szereplők és ez nekem fontos lett volna.

Tömören összefoglalva hőseink teljesen közömbösek maradtak számomra. Képtelenség nem hasonlítgatni őket az első „csipetcsapathoz”, hisz ordít róluk, hogy ugyanazon írónő keze által keltek életre. Olyanok voltak, mintha eltúlzott tulajdonságokkal, egy más korban született volna újjá Clary, Jace, Isabelle és Alec.

Tessának remek „tehetséget” kreált Clare, amivel egyáltalán nem illesztette be a nefilimek nemes társaságába a lányt. Volt elég józan esze, bátorsága és igen korhű ifjú hölgynek tűnt. Magam sem tudom, miért nem szimpatizálok vele. Will Herondale-ről aztán igazán ritkán esik le a magára erőltetett szerep, amely legtöbbször számomra kissé erőltetettnek, műnek tűnt. Nagyképűsége, vakmerősége, kötözködése, ha úgy tartotta kedve kegyetlen őszintesége Jace-t is túlszárnyalta. Viszont ennek ellenére, vagy pont ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy ugyan milyen titkokat rejteget a többiek elől. Miért vállalta önként az árnyvadász szerepét, távol a családjától, az utolsó sorok pedig csak tovább csigázták kíváncsiságom. Jem egy édes fiúka, de halálosan türelmes, végtelenül kedves, megértő és ez nekem már túlontúl jó. És hogy teljes legyen a kör, még ott van Jessamine, aki egyáltalán nem vágyik harcos lenni és a gonoszt üldözni, oh, nem… ő inkább üldözne egy férjjelöltet, hogy nyugodt családi körülményeket teremthessen már végre. Így viszont sokszor tűnt kényeskedőnek, affektálónak, erősebb idegek kellettek hozzá, mint Isabelle-hez. Akad még néhány szereplő: Charlotte, a londoni intézet vezetője, kissé szórakozott, kutató férje, Henry, néhány szinte családtagnak számító szolga. Mind-mind kedves személy, számomra mégis oly semleges.

Boldog mosollyal üdvözöltem régi ismerősként Magnust Bane-t, és kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét csak nyúlfarknyi szerep jutott neki. Somolygásra késztettek az korabeli Lightwoodok is, most sem hazudtolták meg magukat, hogy nem egy egyszerű családról van szó.

Romantika terén is hozta Clare a szokásost, hiszen van, de csak lehelet finoman. Érlelődnek a romantikus érzések, elcsattan az első csók, a lányka kétfelé kacsingathat, hiszen szépsége, kedvessége, bátorsága igen vonzóvá teszi.

Hangulatból mindenképpen ötöst érdemel, a viktoriánus kor igazán elnyerte tetszésem, viszont a steampunk elemként megjelenő autonómok már kevésbé. Nem számítottam zombi robotokra, amelyek az új antihős céljait szolgálják. Ez a főgonosz az érdeklődésem is csak valamicskét keltette fel. Jóformán semmit sem tudtam meg róla, ezzel viszont igen nagy teret hagyott az írónő a folytatásban, hiszen még igazán izgalmasra is gyúrhatja karakterét, bár jobban örültem volna, ha már most is alkot valami érdemlegeset. Helyette azonban bőven akadtak törtető, nagyravágyó, és igencsak nagyképű, gonoszságban lubickoló rosszakarók.

Igaz, hogy én elég jól megismerhettem már a világot A végzet ereklyéi sorozatból, viszont ha ezzel a könyvvel ismerkedtem volna meg elsőnek, nem biztos, hogy teljesen elégedett lennék a világ bemutatásával. Nekem kissé vérszegénynek tűnt, főleg a nefilimek mibenlétének feltárása, a többi alvilági bemutatásáról nem is beszélve. Így örülök, hogy ez az előzménynek is beillő sorozat csak később született meg, bár teljesen önállóan is megállja a helyét.

Kellemes, Clare-es, de lehet ez még jobb is. 

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

4 pont