L.K. Hamilton - Elnyel a sötétség

Kiadó: Agave, 2012

Oldalszám: 352

Ár: 2980 Ft 

A sorozat többi kötetéről 

Merry Gentry #7

Moning után Hamilton tündérekkel teli világába tértem vissza, mint ahogy már néhány éve mindig megteszem. A Tündérkrónikákban Mac és Barrons nézett szembe a Seelie és Unseelie seregekkel, a félelmetes Sinsar Dubhval, most pedig Merry Gentry folytatta tovább sosem múló harcát a világos és a sötét, azaz a szintén Seelie és Unseelie udvartartással.

A történet:

„Meredith NicEssus hercegnőnek nincs sok ideje feldolgoznia nagybátyjától, a Fény és Illúzió Királyától elszenvedett erőszakot és kedvese, Gyilkos Fagy elvesztését. A vad falka élére áll, hogy megtorolja anyjaként szeretett és tisztelt nagyanyja halálát. A legfőbb célpontok azonban ő maga és méhében hordott ikergyermekei, valamint az utódok apjai, a testőrei. Andais, a Levegő és Sötétség Királynője Unseelie Udvartartásából a trón eddigi várományosa, Cel korábban sem fogta vissza gyilkos indulatait. Ezúttal is kíméletlenül a hercegnő és sarjai elpusztítására tör. Ugyanakkor nagybátyja, Taranis – feltételezett apai jogon – magának követeli Merry gyermekeit. Eközben a tündérdombok megvetett udvara, a sluagh virágba és mágiába borulva újfent megerősödik. Ám az éjfekete éjrepülők is kevesek megmenteni az önkéntes száműzetésbe kényszerülő újdonsült királynőt és kíséretét. Eljön a leszámolás, a mindent eldöntő csata ideje: Merry csak az Istennő, a Hitves segedelmében és oltalmában bízhat, hogy ő és gyermekei, szerettei túlélik az összecsapást. Vajon fény derül-e Meredith apja, Essus herceg halálának körülményeire? Lesújt-e újra a kegyetlen gyilkos? Mit kell feladnia a hús és vér kezének hatalmával bíró hercegnőnek azért, hogy elnyerje személyes boldogságát.”

Gondolatok:

Egy évem volt arra, hogy az egyik kedvenc írónőmnek megbocsássak, és feldolgozzam, hogy Gyilkos Fagy a mágia áldozatává vált. Nem mondom, hogy hosszú hónapokra estem letargiába miatta, de az első percekben igencsak megérintett a veszteség. Volt bennem még remény, hiszen ebben a sorozatban azt vettem észre, hogy sosem lehetek biztos abban, amit látok, mégsem hittem igazán és féltem, hogy a gyász(om) olyannyira rányomja a bélyegét a könyvre, hogy veszteni fog a vonzerejéből. Azonban Merry, ha akarná sem tudná hosszan végigjárni a gyász szakaszait, hiszen egyik sokkból a másikba esik, gondolkodás nélkül kell cselekednie, védeni magát és szeretteit, ami azért nem újdonság, így a hetedik kötetre. Most is Merry, még meg sem született babái és szerelmeinek élete forog veszélyben, a hercegnőnek újból brillírozni kell taktikázás terén, és az Istennőnek még bőven van mit visszaadnia faerienek.

A Fagyos érintésben (#6) megindított fonálra fűzzük tovább a szálakat, távol az Unseelie udvartartástól, a végéig távol Andais királynőtől, közel és még közelebb a Seeliekhez és Sholto birodalmához. A férfiakat tekintve Doyle-é, Sholtoé az igazi főszerep, de a többi szerető és most már apa is fel-felbukkan néha, így tehát Misztrál, Galen, Rhys és igen még a szarvasbika is feltűnik, ha kell.

Szerintem Merry is tudta, hiába a megfogant gyermekek, élete nem lesz könnyebb, járhat ugyan már a célegyenesben a babákkal és királyokkal, még mindig túl sok rosszakarója van. Azonban az Istennő még továbbra is őt segíti, még mindig adakozik, fényt visz a sötétségbe, erőt, hatalmat és választási lehetőséget ad.

A kötet véres, hiszen a bosszú vért kíván. A csatatér vérben úszik, ahol face-to-face csap össze Merry és Cel herceg, a vér kezének birtokosai. Merry most igazán maga vívja csatáit, Machez hasonlóan egyre keményebbé válik, maga mögött hagyja a tétovázást, gyengeséget, kardot ragad és kegyetlenül öl puszta kézzel vagy mágiával. A sorozat elején még voltak fenntartásaim vele szemben és lehetséges királynői képességeit tekintve, de egyre nagyobbra nő a szememben.

Hamilton most sem tett le az asztalra semmi formabontót. Megszokott a sötét, komor hangulat, az arrogancia, büszkeség mögül előbújó reménykedő férfiak sora. Vágyódás az elfogadás iránt, fájdalom, árulás, kétségbeesés és néhány napvilágra kerülő titok. Ami talán szokatlan, bár az előző kötet tükrében már nem is annyira, hogy most nem kell szex az élethez, nincs szerelmes együttlét, mert megtehetik, csupán egy igazi légyott jutott a lapokra. Nem pont ők jutottak volna először eszembe, de nekem hiányzott volna, ha nem jut egy cseppnyi hely sem az erotika számára.

Még mindig azt mondom, hogy meghajlok Hamilton tudománya előtt és imádom könyveit, hiszen annyira élővé tudja őket tenni, annyira mágikussá. Viszont most kifejezetten felmerül bennem a kérdés, hogy kell még ide folytatás? Persze maradtak nyitott szálak, de olyan érzésem lett az utolsó oldalakat olvasva, mintha egy befejező kötetet tartanék a kezemben, pedig bizonyíték van rá, hogy még van tovább. Szóval egy év várakozás elé nézek megint.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!