Cassandra Clare - A herceg

Kiadó: Könyvmolyképző, 2012 
Oldalszám: 490
Ár: 2999 Ft
A sorozat kötetiről

>>OLVASS BELE!<<

Pokoli szerkezetek #2

Szerény véleményem szerint hangulatos, korhű atmoszféra, fantasztikus világ, sziporkák és számomra kissé közömbös szereplőgárda jellemezte a sorozat első kötetét, Az angyalt. Egy kellemes élményhez ennyi is megfelelt, de én eddig abba a hitbe ringattam magam, hogy iszom annyira az írónő minden szavát, hogy bármit tegyen is le az asztalra, azzal teljesen le fog kenyerezni, és ez nem történt meg a Pokoli szerkezetek nyitányában. Sajnáltam volna, ha a határtalan rajongásom csak A végzet ereklyéi történeteire korlátozódik, így reményekkel indultam A herceg olvasásának és örömmel jelentem, határozottan sikerült a bűvkörébe vonnia.

A történet:

A Viktória-korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban mulandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Gondolatok:

Az angyal esetében a legnagyobb szívfájdalmam volt, hogy a szereplők nem kerültek közel hozzám, így a történet sem tudott teljesen lehengerelni. Hittem, hogy minden a helyére kattan majd, ha jobban a szívembe zárom őket és Mortmain is bebizonyítja, hogy valóban elég érdekes karakter ahhoz, hogy főgonosszá váljon. E két pontból egy vált valóra és úgy tűnik ennyi is bőven elég volt, hogy nagy lépést tegyen felém a sorozat. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy a kötet leginkább a szereplők érzéseiről, az összetartásról és az Intézet megmentéséről szólt. A romantika határozottan nagyobb szerepet játszott, mint a Magiszter elleni harc, és ezt nagyon élveztem.

Will felfedte titkát (az olvasónak) és elkezdett küzdeni, Jem felfedte érzéseit és a tettek mezejére lépett. Tessa, a kis szentem, azt se tudta, kit szeret jobban. Charlotte és Henry is színt vallanak egymásnak. Akad hely sosemvolt szerelmeseknek is, és még egy új pár van születőben. Ezek után, mit ne mondjak, romantikus lelkem lubickolt a szerelemben, persze tudom én, hogy valakinek ez kissé sok lesz, de még mindig úgy érzem, hogy cseppet sem lett nyálas.

Azért ennyivel nem intézném el a szereplőket, megérdemelnek még néhány szót, ha már jobban megmutatkoztak az olvasónak.

Will viselkedésének okáról lehull a lepel és Clare nem egy túl meglepő magyarázattal áll elő, a srácot pedig a durva nemtörödömke helyett kifejezetten szenvedő szerepbe helyezte, akivel bizony nem csak régen, de most is szórakozik a sors. Szerettem, hogy a könyvekbe menekül, hogy idézetek sora lapul a fejében, még ha ehhez egy kis csaláshoz kell folyamodnia.
James Carstairs, azaz Jem… a kedvesen mosolygó, segítőkész, udvarias fiatalember, aki körül ott ólálkodik a halál. Még mindig azt mondom, hogy túl sok jóság és megértés van benne, de elkerekedett a szemem a kirohanásain, látható dühén, őrületén. Határozottan saját magát helyezte most előtérbe és a történet legszenvedélyesebb jelenetét produkálta. Nem lepődöm meg, hogy Tessa döntésképtelen.
Annyira finoman legyezgették az előző részt a romantikus megnyilvánulások, így váratlanul ért, hogy most ennyire felfokozottá és látványossá váltak. Azt kell mondjam, fogalmam sincs Tessa kit szeret jobban, mert őszintén elhiszem, hogy úgy érzi szerelmes mindkettőbe, igaz Willel szembeni érzéseit tekintve nagyobb tagadásban él.
Jessamine-t igazából szánni és sajnálni kellene, de a körülményekhez képest vajmi kevés érzést csikart ki belőlem. Nem hittem volna, hogy Sophie, a szobalány is ennyire szimpatikus lesz, bár biztos vagyok benne, hogy Gideon Lightwood nélkül szerényebb érdeklődést mutatnék iránta. És igen, a Lightwood család még nagyobb szerepet kap, mint eddig, ami újfent megelégedéssel töltött el, annak ellenére, hogy határozottan az ellenség szerepében tetszelegtek. Tetszett a család története, a titkok, a bűnös élvezet, mindamellett egyedül Gideont szerettem meg, aki igazán értelmes, fess fiatalember. És aki mindig utoljára marad, Magnus Bane, a halhatatlan boszorkánymester, aki újfent segítőkésznek bizonyult. Kissé mélabúsnak tűnt, biztos a depressziós időszakában van, a szépfiú Will is csak néha tudta kissé felrázni. Mindenesetre még mindig szeretem.

Mivel sokan vannak, így sok volt a szó is róluk, de hogy megnyugtassam az érdeklődőket, nem rekedt meg a történet a romantikus-érzelmi vonalon, bár hatalmas összecsapások nem jellemezték a könyvet. A várakozásaimmal ellentétben Mortmain nem bújt elő a csigaházából, újból Nathaniel képviselte érdekeit és most sem bírtam a fickót. Kevésbé volt érezhető a steampunk beütés, mivel minimális autonóm jelenlét zavarta meg a kedélyeket. Clare nem zúdított ránk túl sok információt, de mégis csurrant-cseppent némi „mese” Will, Tessa és Mortmain családjáról, származásáról, tehát a Mortmain utáni nyomozásnak mindenképpen volt hozadéka, még ha őt magát nem is sikerült kézre keríteni.

Határozottan megnyugodott a lelkem, hogy egy hullámhosszra kerültem a történettel és a szereplőkkel, határozottan jobbnak vélem Az angyalnál.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!