Julianna Baggott - Tiszták

Julianna Baggott könyve még csak most kezdte meg útját a nagyvilágban, hiszen az Egmont kiadó a külföldi megjelenéssel egy időben jelentette meg a könyvet, ami a disztopiás regények sorát erősíti. Néhány hazai blogger is hamar lecsapott az újdonságra és adták az olvasók tudtára, hogy egy igazán kegyetlen világ született az írónő tollából, ahol a fiatalokra nem sok remény vár, élethalál harcot vívnak a túlélésért. Be kell vallanom, elkezdte birizgálni a képzeletem ugyan mennyire lehet brutális a világ, milyen hangulatot kelt, és meg tud-e érinteni. Különösebb elképzeléseim nem voltak, csak kíváncsi voltam és egyben volt bennem egy erőteljes kétkedés is, hogy talán sok hűhó lesz a semmiért.

Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását.
Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja.
A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.

A kezdeti szkeptikusságom lehet rá is nyomta az elején a bélyeget az olvasásra. Kritikus szemmel olvastam a sorokat, amelyek egy olyan világot tártak fel, ahol a Földet évekkel ezelőtt robbanások rázták meg, és azok az emberek, akik nem a „szerencse gyermekei” voltak „keblükre ölelték a világot”, és összeolvadtak fémmel, földdel, ember emberrel, bármivel, ami élő vagy élettelen. Kosz, veszély, reménytelenség, sajátos rend és szabályok a végtelen világban. Akik azonban „szerencsésnek” születettek, Tiszták maradtak és egy világon belüli világban, a Kupola kényelmét élvezhetik, ahol készülnek az új Édenkert benépesítésére, fejlesztik, kódolják az ember agyát, képességeit. A nép pedig vak hittel követi a vezetők által megszabott szigorú szabályokat. Azonban ahogy lenni szokott, valaki ellenáll, fellázad és tudtán kívül tetteivel elindít egy várt lavinát és néhány fiatal részesül abban a kegyben, hogy megtudja az igazságot.

Kegyetlen? Igen. Egyik legbrutálisabb, amit valaha olvastam? Talán. Viszont hosszú ideig nem tudtam elszakadni attól az érzéstől, hogy az írónő nem akart mást, csak valami ultrakegyetlen, látványosan elborzasztó világképet megjeleníteni, amitől a gyengébb idegzetű olvasóknak le kell tenniük a könyvet, mert a képzeletük egyszerre nem bírja el a leírtakat. Egy olyan disztópiás regényt, egy olyan jövőképet, ami kegyetlenségével kiemelkedik a most népszerű témában. 

Olvastam Pressia életét, félelmeit, de cseppet sem tudott meghatni, nem tudtam a lányt igazán kedvelni, kicsit untam. Majd egyre többször jött Partridge és őt sem találtam szimpatikusnak, egyszerűen csak azt láttam, hogy szegény szerencsétlen gyerek egy számomra teljesen semmitmondó mondatba kapaszkodik és elvakultan remél majd hipp-hopp már kész tervvel indul neki a nagyvilágnak. A lázadó Bradwellre legyintettem, hogy csak egy csőlátású összeesküvés elméleteket gyártó ficsúr. Lyda a szerelmes lányka, aki isteníti a kupolát, túlzó és lenéző képpel rendelkezik a külvilágról. El Capitanről már ne is beszéljek, egyszerűen már a nevétől kezdtem frászt kapni, aztán Ingershipnél „akadtam ki”, hogy egyáltalán hogy tudott az írónő ilyen neveket előhúzni a tarsolyából. Könnyedén dobtam félre a könyvet, csalódott voltam, hogy nem tud elborzasztani, megérinteni. Azonban egyre többször kezdtem érezni, hogy valami elkap és visz, sodor, de csak hullámokban. Mondhatni, hogy picit küzdöttem a könyvvel, viszont ahogy jobban belemerültem a történetbe egyre jobban kezdtem látni a pislákoló fényt, hogy valahova el fogunk jutni, ami igenis hatásos lesz, igenis tetszeni fog.
Először jött a mese hattyúról, a jó és a rossz királyról, majd egyre teljesebb történet kerekedett ki a múltról, szereplők jöttek, hirtelen és fájdalmasan távoztak, és egyre többször tartottam döbbenten a kezembe a könyvet. Az egy dolog, hogy a világ kegyetlen, a legtöbben már megszokták, de a kiválasztott szereplőkre bizony még több megmérettetés, áldozat és veszteség vár, egyszerre és megállíthatatlanul. Ez az igazán szívfacsaró, ami már igenis hatást tudott tenni rám is.

Az írónő sokszor helyezi mások kezébe az irányítást, ami ellen a központi szereplők nem tehetnek semmit, egy olyan ösvényt járnak, amit nekik köveztek ki. Az eseményeknek meg kell történnie, mert minden eleve el volt rendezve. Olyan egyszerű lenne elmondani, hogy miért változott meg a világ, azonban ezt a szereplők szájából az igazi megismerni és úgy érzem egy olyan magyarázatot kaptam, ami nem túl meglepő, mégsem olvastam még róla, nem mintha olyan sok disztópiás regény lenne mögöttem. 

Nem mondom, hogy mindenkinek sikerült igazán a szívemhez nőnie, de Bradwell és El Capitan bizony megnyertek maguknak. Gondolom Bradwellt előnyhöz juttatták a gyengéd érzelmei, ami engem mindig meg tud venni. Pedig ez a könyv nem arra született, hogy egy újabb szerelmi történetet meséljen el. Oh, nem… érzelmek vannak, de nem elsődlegesek. Nincsenek nagy vallomások, csupán egy-egy kósza érintés, és néma bizonyosság, de ez így is olyan sokat adott a könyvhöz számomra. 

Kétségtelen, hogy sokszor véresen brutális, így edzett és erősebb idegzetűeknek ajánlott. Jól kidolgozott, kellően tudományos világgal. Romantikára vágyóknak azonban vérszegény olvasmány.

Nem hajlongok az írónő és a könyv előtt, mert nehezen adtam magam, mégis a kétkedésem eltörölte. Megérte olvasni és várom a folytatást, ami izgalmasnak ígérkezik, hiszen hadüzenet megtörtént.

A könyvet köszönöm az Egmont kiadónak!

4 pont