MaryJanice Davidson - Egy haláli szingli meséi

Talán azzal kezdeném a „mesémet”, hogy megemlítem milyen „rögös” út vezetett az olvasáshoz. Először is láttam egy nevet egy címmel, ami egész érdekesen hangzott, amelyhez egy idő után már fülszöveg is tartozott, de a borító helyén bizony elég sokáig csak nagy üresség tátongott. Majd egyszer pont várakoztam egy barátnőmre, hol máshol, mint egy könyvesbolt előtt, unalmamban természetesen kirakatot nézegettem és megakadt a szemem egy könyvön. Nem láttam mást, csak a hófehérséget, egyszerű, de annál figyelemfelkeltőbb. Nem vagyok egy borítómániás alkat, nem rohanok megvenni valamit, csak mert jól néz ki, de itt erős késztetést éreztem, hogy azonnal birtokolni akarjam, nem érdekel miről is szól. Mikor már az agyam eljutott odáig, hogy a könyvnek címe is van, sikeresen összeraktam a puzzlet és meglepve vettem tudomásul, hogy tudtomon kívül bizony már megjelent az Egy haláli szingli meséi első kötete. Az olvasás váratott magára, de ahányszor újra találkoztam a könyvvel motoszkált valami az agyam hátsó zugában, ami egyre inkább sejtéssé, majd bizonyossággá vált. Mégpedig, hogy a MaryJanice Davidson nemhiába csengett nekem ismerősen, hiszen már olvastam tőle történetet, mikor pedig fellapoztam gyorsan ama bizonyos könyvet, mosolyogva vettem tudomásul, hogy Betsyvel és Sinclairrel nem ez lesz az első találkozásom, de ígérem a bejegyzés végére visszatérek még erre is.

 "Ez a nap - akkor még nem tudtam, hogy a halálom napja - rosszul indult, pocsékul folytatódott és rémesen végződött."
Betsy Taylor arra ébred, hogy egy hullaházban fekszik, és vámpírrá változott. Ez azonban még midig jobb, mint halottnak lenni. Betsy emberfeletti képességek birtokába jut, és a másik nemre is elképesztő hatással van. Egy dologgal nem tud megbarátkozni: az új, folyékony étrendjével...
És míg anyja megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy lányával ezután is találkozhat, új, éjszakai barátai azt gondolják róla, hogy Betsy a vámpírok megjövendölt királynője. A szívtipró Sinclairnek és csapatának szüksége van Betsyre, mert az ő segítségével akarják letaszítani a trónról az elmúlt ötszáz év legellenszenvesebb és leghataloméhesebb vámpírját.
Betsytől azonban mi sem áll távolabb, mint belekeveredni a vámpírok belügyeibe. Sinclair és társai azonban nagyon is jól tudják, hogyan bírhatják Betsyt jobb belátásra.

Őszintén szólva, a fülszöveg cseppet sem tudja visszaadni mi is ennek a könyvnek az eszenciája, bár a választott cím már engedi sejtetni a valóságot. A gyanútlan olvasó, aki az ismeretlenbe ugrik, két lehetőséggel áll szembe. Egyrészt néhány oldal után sikítva menekülhet az exmodell, titkárnői állásából elbocsátott, frissen vámpírrá változott, cipőmániás Betsy, azaz Elizabeth Taylor elől, aki csacsogásával már az első oldalaktól őrületbe kergeti szegény olvasót. Vagy úgy dönt, hogy vele együtt, egyenesen rajta sírva röhög. Én, ha sírva nem is, de erőteljes kacagás és mosolyok közepette követtem végig a vámpírlétbe beleszokni nemigen vágyó, szómenésben szenvedő és rendkívül rossz névmemóriával rendelkező, kissé hibbant nő körüli eseményeket.

Betsy vámpírrá válásával egyenesen beint a vámpírlegendáknak, a világában megbújó vámpírok sokaságának, hiszen rá ugyan semmiféle hiedelem, átok nem hat. Vígan kéri a papot, hogy segítse a szenteltvízzel a halálba, nem üt belé a ménkő Isten nevének említésére, a nap pedig meg se kottyan neki és még sorolhatnám. Bár ez nem is meglepő, hiszen ő a megjövendölt királynő. Na de szegény vámpírvilág tényleg ilyen uralkodót érdemelt?
Elismerem, remekül gyakorolja az öniróniát, legtöbb esetben pedig nem tűnik annyira divatbolondnak, bár ez erősen cáfolásra kerül, ha cipőről van szó. Locsogása jelentős hányada az egyik fülemen be, a másikon már ki is jön, de közben vigyorogva csóválom a fejem a sok hablatyot olvasva.

Na de nem csak Betsy létezik - bár tény, hogy körülötte forog szinte minden -, hiszen van nekünk egy dögös vámpírunk is, Eric Sinclair személyében. A már megszokott domináns, hűvösen arrogáns, csöppet önelégült alfahímek egy újabb példánya. Hátsó szándékán, ami a könyv végére derült ki, nagyon jót nevettem, bár bevallom őszintén és magamat is meglepve, de én bizony kihagytam volna azt a bizonyos medencés jelenetet. Egyrészt azért, mert nehezemre esett elképzelni (fejjel lefelé, tekeregve-forogva a víz alatt, értem én, hogy nem kell nekik levegő... na de... akkor is), másrészt kicsit erőltetetten kötelezőnek éreztem. De sebaj, azért nem akarok miatta panaszkodni.

A könyv nem egy megszokott urban fantasynak, esetleg romantikától túltengő paranormális könyvnek íródott. A vámpírponyva, paranormális chick lit megnevezés tudná megközelítőleg behatárolni a műfajt. Mindenképpen a humor dominál, és a nagy humorizálásban nem lennék meglepve, ha néhány agysejtett is elvesztettem volna, de nem bánom, mert az önfeledt órák megérték. És azért csak órák, mert egyszerűen, ha nem figyelünk oda, akkor egyszer csak azt vehetjük észre, hogy már el is értük az utolsó oldalt. Betsy csak mondja a magáét és mi pedig csak lapozunk és lapozunk.

Akiknek tetszik a könyv, azoknak nem kell félni, hiszen van folytatás bőven, az idei évben debütál a 11. kötet, és ha Janet Evanovich Stephanie Plum sorozatát nem is éri még utol, azért a rajongóknak nyugodt szívvel ajánlom az „átjárást”, hasonló élményben lesz részük.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

4 pont

És akkor egy felejthetetlen idézet:


– Látod azokat a szarvasokat?
(…)
– Igen.
– Próbáljuk megközelíteni őket! Próbáld megérinteni a tehenet, mielőtt észlelné, hogy ott vagy mellette.
– Hogy szívrohamot kapjon? Jézusom, hiszen borja van. Micsoda szívtelen dög vagy!
– Akkor a borjút – mondta türelmetlenül.
– Hogy megijesszük Bambit? Sinclair, komolyan mondom, ha nem vámpír lennél, a pokolra kerülnél.
Kezét a szeme elé tette, és nem szólt egy szót sem, ajkát összeszorította. Ismertem ezt a tekintetet. Apám, néhány tanárom és a főnökeim néztek így néha. Valószínűleg igen erősen koncentrálhatott, hogy meg ne fojtson.

Végül pedig ígéretemhez híven visszatérnék arra a könyvre, amiben legelőször találkoztam az írónővel. Aki még emlékszik, az tudhatja, hogy 2009-ben az Ulpius-ház kiadó gondozásában látott napvilágot a Karó c. vámpíros antológia, amelyben 5 történet található. Akkor leginkább L.K. Hamilton és Charlaine Harris nevével reklámozták, hiszen a többi szerző leginkább az ismeretlenek közé sorolható számunkra. Na de a harmadik történetet, a Nyílt színi harapást nem más, mint MaryJanice Davidson írta, főszereplője egy kedves állatorvosnő, aki éppenséggel vámpír. Sophie útnak indul, hogy egy sorozatgyilkost megállítson, segítőtársként pedig szinte a semmiből lép elő Liam, aki bizony epekedik a nő iránt és az út megadja neki a lehetőséget, hogy a tettek mezejére lépjen. A mi szempontunkból azonban most az a fontos, hogy Sophie bizony a legfelsőbb hatalomhoz fordul, mégpedig személyesen a királynőt keresi fel, aki néhány hónapja vette át a trónt, és aki nem más, mint a mi Betsynk, aki Sinclair oldalán még mindig hevesen tiltakozik az uralkodás ellen.
Be kell valljam, itt Betsy nem minden pillanatban volt túl szimpatikus, viszont újra elolvasva a történetet mindjárt más szemmel néztem a mára már ismerős szereplőkre. Teljesen más érzés volt találkozni Marckal, Jessicával, Betsyvel és Sinclairrel, mint legelső olvasáskor. Nem mondom, hogy kiemelkedő novella, szoros kapcsolatban sem áll a sorozattal, hiszen nem ők a főszereplők, de most mégis elég jólesett újraolvasni.