Suzanne Collins - A kiválasztott

Éhezők viadala 3. 

Mostanság szembe szoktam találni magam néhány könyvvel, amiről szinte csak ódákat zengenek a rajongók, ilyen például a Matched, Delírium, Incarceron, vagy az újonnan megjelent Simone Elkeles könyv, a Tökéletes kémia. Ezekben az esetekben még nem tudhatom személyes tapasztalatokból, hogy nagyobb e a füst, annál a bizonyos lángnál, de nemegyszer tapasztaltam, hogy nálam nem mindig égnek olyan magas hőfokon az ehhez hasonló „kiemelkedő” művek, mint az olvasók többségénél.

És hát Susanne Collins trilógiájának befejező részével kapcsolatban is igencsak dobálóznak a fanok a „zseniális”, „fantasztikus” szavakkal, és már nagyon vártam, hogy én is belekezdjek az olvasásba. Egy remek és szerintem is zseniális sorozat befejező kötetétől én is extázist, felkavaró történetet vártam és úgy tűnik, hogy a többiek ezt meg is kapták, így kíváncsi voltam, hogy én mit fogok kapni, amikor becsukom a könyvet és lezárom a történetet.

Elölről kezdtem a sorozatot, hogy mindent a kezdetektől lássak, hogy hangulatba kerüljek. Imádtam az első részt és máig az marad a kedvencem és rá kellett jönnöm, hogy hiába kukacoskodtam kicsit a második kötettel, amint bejelentik a Nagy mészárlást már ugyanolyan fantasztikus könyv lett, mint az első volt. A befejező sorok sok jót nem ígérnek és gondoltam lelkiekben már felkészülve kezdek neki az utolsó könyvnek, azonban a háború nem ilyen leírására számítottam.

A könyv zseniális abban a tekintetben, hogy remekül letargiába tud dönteni, Katnissal éled át a depresszió különböző fokozatait, miközben a háború dúl. Remekül átjönnek az érzések, élsz a szereplőkkel, sodródsz az eseményekkel, sötét fellegek borulnak rád és nem győzöd feldolgozni ezt a depresszív hangulatot. Minden tekintetben dúlnak benned az érzések, gondolatok, nem tudod letenni a könyvet, sodródsz a sorokkal. Szóval igazából egy letehetetlen kategória, viszont olvasás közben újra és újra befurakodtak kritikus gondolatok a fejembe és nem tudtam tőlük szabadulni.

Nekem egyszerűen már azzal problémám van, hogy elhiggyem, hogy valaki, itt most Katniss, ennyire kulcsfontosságú szereplővé váljon a forradalomban, egy arccá, egy jelképpé, és az ő tettei, hite és tartása megalapozzon egy háborút. Mindezt úgy, hogy ő közben fel sem fogja saját jelentőségét, és legtöbbször nem is tudatosan lázad.

A nép számára Katniss tényleg egy fecsegőposztává vált, a forradalom arcává, a lánnyá, aki lángra lobbant és feltüzelte az egész világot. Viszont én nem egy lázadót látok magam előtt, akit követni kell. Én csak egy egyszerű lányt látok, aki csak a túlélésre gondol, aki meg akarja menteni magát és családját és nehezen barátkozom meg azzal, hogy a világ a lázadót, a reményt látja benne. Kicsit úgy érzem, hogy a nép be van csapva, át van verve, mert azt láttatják velük, amit látni szeretnének. Színjáték az egész, mégis ez kell, hogy a háború a végére érjen.

De rendben van, elfogadtam, mi mást is tehetnék, hogy amíg Katniss él, kitart, lázad, addig a forradalom is él. Ebből azonban következnek bizonyos események, amik sokszor csak ismétlik önmagukat. Konkrétan a könyv menetrendje sokáig a „bombáznak – propagandafilmet forgatunk – bevonulunk a szekrénybe” ringlispilben folyik. Azt hittem, hogy majd valami változni fog, hogy Katniss szeme felnyílik és tényleg a lázadók élére áll, de továbbra is marad ugyanaz a bábú, aki volt, csak most nem a Kapitóleumban vagyunk, hanem a Tizenharmadik körzetben. Semmivel sem szerettem jobban a színre lépő körzetet, mint a Kapitóleumot, semmivel sem voltak jobbak és dróton rángatták szegény lányt, aki teljesen elveszett a lelkében dúló érzésekbe vagy épp ürességbe.

Az események többségében, amikor kamera elé állították Katnisst és a szájába rágták a szavakat, dühöt éreztem, hogy miért ez a műsor megy már megint és csak akkor tudtam igazán élvezni a sorokat, amikor Katnissnak önálló tettei és gondolatai voltak.

A kötet többségében együtt tudtam érezni vele és megbocsátottam, hogy újra hagyta magát vezetni. Viszont volt egy jelenet, amikor harag ébred bennem iránta, csak egy szót kellett kimondani, amitől dühbe jöttem és ezzel gondolkodás nélkül állást foglaltam azzal kapcsolatban, amivel többek között a könyv is foglalkozik. Hol a határ a háborúban, gyilkolásban.

A már elve komolyabb gondolatokra borítunk még egy sötét leplet, hiszen nincs háború veszteség nélkül és bizony Katnisst nem kíméli a sors, én viszont kevésbé éreztem meg a hirtelen búcsúzó emberek elvesztését. Lehet én vagyok túl érzéketlen, de szomorúságom nem volt határtalan.

Kigondoltam magamban egy halálozási listát és bizonyos jeleneteknél már lelkiekben készültem, hogy na most lesz az, most kell megtörténnie, de rendszeresen elszámítottam magam. Így viszont meglepetésként ért minden csapás, csakhogy a dolog hátulütője, hogy nem különösebben ráztak meg. Egyrészt voltak, akikről csak értesültünk, hogy már nincsenek az élők sorában, de két személynél konkrétan jelen is voltunk és szerintem sokak szíve tört össze, csak hát nem az enyém. Az első szereplőt kedveltem, sőt, mondhatni nagyon-nagyon szimpatikus volt, viszont néhány sornál többet nem szánt az író az eseményre és valahogy a nagy rohanásban nem éreztem úgy, hogy gyászolnom kellene. A második szörnyűség, mint egy lassított felvétel játszódik a fejemben, a nagy zavargásban látom, vagyis Katniss látja a megakadályozhatatlan és itt törik meg végleg igazán. A leírás maga nagyon jó volt, de mégsem tudott könnyeket csalni a szemembe, és ezt hiányoltam.

Nem felejtkezhetek el a fiúkról sem. Peeta távol, Gale nagyon is közel. Egyik az önfeláldozó szerelmes, a másik egy túlélő harcos. Két ellentétes karakter. Peeta a könyv első felében keveset szerepelt, majd a Kapitóleum „visszaadja” Katnissnak, de a régi Peeta már a múlté és az olvasó is kénytelen beletörődni. Alapvetően tetszett a változás, kicsit változatosabbá tette a könyvet, csak ne lett volna az „Ő egy…” mondata, mert akkor csak hangosan felröhögni tudtam, hogy „oh, te jó ég”, inkább nevetségesnek éreztem a szituációt. De sose fogom elfelejteni az „Igaz vagy nem igaz?” játékot.

Gale pedig egyre távolabb került tőlem, nem mintha annyira odalettem volna érte, de a tettei, gondolkodása a legtöbb esetben nem tetszett.

Ha pedig a szerelmi háromszöget tekintem… le a kalappal Collins előtt, mert nem vártam volna, hogy ennyire elegánsan oldja meg a helyzetet. Egy újabb pont neki és az egyedisége javára.

Kicsit sok volt nekem ez a világháborús hangulat, bombázás, kommandózás, teljesen eltűnt a könyvből az, amiért én igazán szerettem az első részeket, nekem kifejezetten hiányzott egy igazi Viadal, mert ez a háborúskodás nem az én kedvenc terepem, de megértem miért kellett így történnie. Kétségtelen, hogy háborgó lélekkel olvastam, de  a sebek az én szívemen csak a felszínt kapargatták.

Bármennyire is sötét és háborgó volt a kötet, hiába tépték darabok Katniss testét, lelkét, dúlták fel a világot, akkor is mosollyal az ajkamon csuktam be a könyvet, hiszen ha nem is felhőtlen boldogságban, de van jövő.

 A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!

4 pont

A sorozat további kötetei:

1. Az éhezők viadala tovább

2. Futótűz tovább