2011. ápr. 17.

Jodi Picoult - A nővérem húga

Jodi Picoult sokáig olyan írónő volt a szememben, akit azért nem olvasok, mert túl komoly témákat boncolgat. Én a könnyed, kevésbé elgondolkodtató műveket szeretem a leginkább. Aztán persze ott volt a tény, hogy mindenhonnan csak arádoztak róla és főleg erről a könyvről. Akkor már határozottan "csakazért se fogom olvasni" állapotban voltam. Egy kedves barátnőm azonban beleszeretett a könyvbe, az írónőbe. Na mondom, ha én elolvasom és lehúzom szegényt, azzal hogy nem tetszik, akkor bajban leszek. De nem kellett csak egy röpke 15 perces buszozás egy reggel ama bizonyos barátnővel és olyan szinten ráhangolt a könyvre, hogy még aznap elővetem és meglepve tapasztaltam, hogy nem tudom abbahagyni az olvasást.

Igazából nem tudnám megmondani, mi is volt a legfőbb vonzereje a könyvnek, mert a Tizenkilenc perc témáját sokkal jobbnak tartom, legalábbis engem jobban érdekelt. A szereplők közül szintén csak keveseket kedveltem meg. A végétől sokat vártam, valami nagy csattantót az utolsó fejezetekben, mert arról már hallottam, hogy ütni fog. De igazából csak egy mozzanat volt, ami lesokkolt, de az nagyon. Mégis úgy érzem, hogy egy meghatározó könyv, ami igen nagy hatást tett rám és hozta az elhatározást, hogy az írónő összes könyvét el kell olvasnom. Nem most fejeztem be a könyvet, de most érzem úgy, hogy valami értelmes dolgot le tudok írni róla. 

"Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a "sötét oldalon"jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit,hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is. "

Hogy kell megítélni egy ilyen könyvet? Mennyire próbáljak meg azonosulni a szereplőkkel? Tudok egyáltalán azonosulni? Igazán együtt érezni velük? Én csak többé-kevésbé tudtam.

Ott egy egyáltalán nem szimpatikus anya, aki szinte csak az egyik gyerekét látja, de vele kapcsolatban nem adja fel a reményt. Látjuk a múltat, Anna megszületését és szinte forrt bennem a düh, amilyen mondatok kijöttek a száján, de nem csak a múltban. Hiába bizonygatta, hogy ő igen is szereti az összes gyerekét, én egyszerűen nem tudtam igazán elhinni. 
Van egy apa, aki igazából szimpatikus és segítőkész, de akkor is elég gyenge. De lehet ezért hibáztatni?
Jesse... egy szívemnek kedves karakter, de igen keveset szerepel, mintha ő szinte nem is létezne, pedig neki is mennyi problémája van. Mennyi minden nyomja a szívét.
Kate... sajnálom, de nekem egy teljesen közömbös szereplő. Ott van, mindig minden körülötte forgott, még akkor is, mikor Anna kezdeményezte a dolgokat. Látjuk a szenvedését, de engem igazából nem érintett meg.
Annát hol egy felnőttnek láttam, ahogy gondolkozott, amiket mondod, de volt mikor újra gyereknek. Pedig 13 évesen egyáltalán nem volt már gyerek.
Campbell Alexander volt számomra a könyv legnagyobb karaktere. Imádtam úgy ahogy van. Ő igazán érdekelt, őt végig bírtam. Kíváncsian szemléltem a múltját és jelenét, a kutyáját és igazi betegségét. Megértettem miért lett olyan amilyen, és főleg ettől lett nagyon szimpatikus.
Julia, a jogi gyám, a segítő... ő is a kedvelt karakterek közé tartozik, pedig semmi extra nem volt benne.

A Tizenkilenc perccel ellentétben itt nem kellett várni azt a pontot, amikor már nem tudom letenni. Itt egyszerűen csak felfaltam a könyvet. Jött a végén egy "nagy" vallomás, de nem ütött szíven igazán. Sőt kicsit csalódott is voltam, hogy "ennyi". Aztán megkaptam azt az istenes pofont és csak annyit tudtam mondani, hogy "ótejóisten". Majd jött az utolsó fejezet, amiről már hallottam barátnőmtől, miszerint nagyon meghatotta, de engem megint nem tudott igazán. És mégis ezek ellenére is meghatározó könyvnek tekintem. Kíváncsian várom, hogy valamelyik Picoult könyv felül tudja-e múlni. 

4 pont

Ez a néhány mondat egy pillanatra megállította a szívverésem, vagy épp az arcomra fagyott a mosoly és elgondolkoztam. Ezek nekem ütöttek.
Jesse-nek nincs igaza – nem azért jöttem Kate-hez, hogy jobban érezzem magam. Azért jöttem, mert nélküle nem jut eszembe, hogy ki is vagyok.

– Most áruld el végre, mi a fenét akarsz?
Végre kirobban belőle a válasz, és eléggé elsöprően: – Tudja, hogy mit akarok? Rosszul vagyok attól, hogy én legyek örökké a kísérleti nyúl. Rosszul vagyok, hogy soha senki nem kíváncsi rá, milyen érzés ezt a szerepet játszani. Rosszul vagyok, de ebben a családban én nem lehetek soha eléggé rosszul… 

Nevetek. – Hát… volt idő, amikor tényleg el tudtam volna képzelni az életet nélküle…
Kate el sem mosolyodik. – Na látja – mondja. – Az én húgomnak pedig mindig el kell tudni képzelnie az életet nélkülem.

Manapság bármerre fordulok, mindenhol tüzet kell oltanom. Előttem ott van Kate, aki beteg. A hátam mögött Anna az ügyvédjével. Jesse csak akkor nem iszik, ha éppen bedrogozott; Sara menekvésképpen szalmaszálak után kapkod. És itt vagyok én, teljes védőfelszerelésben, biztonságban. Tucatnyi kampó, meg feszítővas, meg rúd van a készletemben. Mind a rombolás szerszáma, pedig inkább valami kötélfélére volna szükségem, amivel egybe tudnám tartani a családom.


Az írónő további olvasott könyvei:

1 megjegyzés:

  1. Hehehe... Én meg a könyvajánlásaim... :P
    Viszont én még mindig sírok az utolsó oldalakon.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...