Carrie Ryan - Kezek és fogak erdeje

Megint egy olyan könyv, amit nem vágytam különösebben olvasni, de már sokat hallottam róla és az "egyszer majd elolvassuk ezt is" kategóriába tartozott. A könyvtárban pedig meglepetésként szembejött velem, és mégiscsak kedvet kaptam. 

Mary világában egyszerű szabályok uralkodnak. Ha élni szeretnél, nem hagyod el a faludat és nem lépsz be a Kezek és Fogak Erdejébe, a zombik közé…
A falu lakói életüket a közösségnek szentelik: elfogadják a Nővérek irányítását, buzgón szolgálják Istent, párt találnak maguknak és gyermeket nemzenek. A Föld utolsó túlélőiként kötelességük elfogadni sorsukat.
A faluban azonban rejtélyes események történnek, ráadásul Mary nem a neki rendeltetett férfiba szeret bele. Nincs maradása: elindul, hogy a védelmező kerítés túloldalán kilépjen az ismeretlenbe, és választ kapjon kérdéseire. De vajon győzedelmeskedhet-e a szerelem, ha látszólag a halálról szól az élet? 

Én nem számítottam olyan igazi zombis könyvre, de az elején rögtön szembetalálom magam velük. Egy kicsit olyan érzés kerített hatalmába, mint mikor az Éhezők viadala c. könyvet olvastam. Egy hangyányit sokkolt a világ, amiben kénytelenek élni a szereplőink. A házasság, a párválasztás nem a szerelemről szól, csak az életben maradásról. Megszokott rendszer szerint élnek és nagyon kevesek kérdőjelezik meg ezt, és már csak nagyon kevesek álmodnak, reménykednek. De aztán ez az hasonlóság elmúlt.

Csak ráncoltam a szemöldököm, hogy mit csinál a báty, Jed, mire kényszerül Mary. Legszívesebben a Nővérek képébe röhögtem volna, hogy ennyivel elintézik a dolgokat, hogy ők a felsőbbrendű, mindentudó hatalom és majd imádsággal, a renddel minden fenntartható. Azért jöttek létre az Elátkozottak, mert Isten így bünteti az emberiséget... valahogy ez nekem nem elfogadható ok. Nem szabad kérdéseket feltenni, mert már az  is bűn, mindent csak elfogadni és beletörődni lehet. Ilyenkor teljes mértékben együtt tudtam érezni Maryvel, gondoltam magamban, én is így viselkednék, már csak azért is lázadnék. 

Majd kezdi átvenni a zombik szerepét a szerelem. Travis és a köztük kialakult vágy, ami ugyan nem most kezdődött, de most kap igazi erőre. 

Nekem semmi bajom, ha egy történetben a szerelem is hangsúlyosabb szerepet kap. Most mégis valahogy hullámzó érzéseket váltottak ki belőlem. Pedig elég édesek voltak együtt, már ha együtt voltak. De már jött is egy kis érdeklődést keltő személy, hogy aztán minden a legrosszabbra forduljon. Na ekkor már semmi kétségem nem volt, hogy igazi zombis történet tárul majd elém. Viszont ekkor meg Mary kezdett el egy hangyányit idegesíteni, olyan féltékenységi hisztériát rendezett a gondolataiban. 

Egy kis csoport, a túlélők veszik fel a harcot az Elátkozottak ellen és próbálják meg az ösvényeken a menekülést, hogy egyik pillanatban felcsillanjon a remény, a másikban pedig már el is halványuljon.

Travis az én kedvencem, aki mindent megtenne Maryért, de bátyjára is gondolnia kell. Harry is a lányt akarja, de mint sokan ő már nem hisz, csak szeret. Cass, a legjobb barátnő, aki hol gyenge, hol erős, ő csak biztonságot akar az adott körülmények között. Jed pedig, - akit hol szerettem, hol utáltam - az egyetlen élő rokon és eszerint cselekszik. Egy kutyus és egy kisfiú is színesíti a kis csapatot.

Ők indulnak útra a túlélésért, de már nem mindenki érhet célba.

A könyv elejétől a végéig központi szerepet kapott Mary álmai az óceánról, a kinti világról,  az édesanyja meséi, a remény, hogy van valami a falun és az erdőn túl. Mary sose adta fel, és néha úgy tűnt, hogy a szerelemnél is fontosabb az óceán és amit jelképez. Ilyenkor nem tudtam megérteni a lányt. Miért nem tudott jobban örülni, hogy Travis végre mellette lehet.

Őszintén szíven ütött, mit meg nem mert tenni egy-egy szereplővel az írónő. Nem ehhez vagyok szokva és hát a végén néha összeszoruló szívvel olvastam a sorokat és nagyon nem akartam, hogy ez történjen. És úgy tettem le a könyvet, hogy kérdezem akár magamtól, akár Marytől, hogy megérte? Megérték az álmok, az óceán? Mert én úgy érzem nem. 

Nem rossz könyv, mert el tudott gondolkoztatni, hogy én mit részesítenék előnyben, mit választanék hasonló helyzetben. De nem volt kellően izgalmas, túl sok volt az olyan átmeneti, "épp most éljük a viszonylag nyugodt életünket".  Váltakoztak az eseményekben szegény, majd szinte hirtelen izgalmakban gazdagabb oldalak.  Mary viselkedését hol helyeseltem, és biztattam, hogy ne adja fel, máskor pedig csak ráztam a fejem, hogy most miért agyal ennyit. Valahogy nem volt olyan sokkoló, mint ahogy azt az első fejezetek után gondoltam volna. 

A fejezetek elején lévő római számok viszont kifejezetten tetszettek, főleg az eseményeket nézve. A borítót is kellőképpen hangulatosnak és találónak érzem. Viszont szerintem egyszer elég volt.

4 pont