Julia Quinn - Micsoda éjszaka

Kiadó: Gabo, 2013
Oldalszám: 340
Ár: 2290 Ft

Smythe-Smith Kvartett #2

Személy szerint még a legelején azt hittem, hogy az aktuális színpadra lépő, fülsértő muzsikát játszó Smythe-Smith hölgygeneráció tagjain zongorázik majd végig az írónő, de Miss Wynternek - egy zeneestes vendégszereplést kivéve - rokoni ágon nem sok köze van a családhoz. A nő uralta Smythe-Smithek ritka férfi tagjainak egyike, Daniel képviseli főszerepben a családot, bár nem elhanyagolható mennyiségben népesítették be a kötetet a família más tagjai is, hiszen unokahúgokban náluk sosincs hiány.

Daniel Smythe-Smith a Mint a mennyben befejezéséhez közel tűnt fel a színen, a száműzetéséből hazatérő, védelmező báty szerepében. Ami Honoriának és Marcusnak jóformán a tetőpont és befejezés volt, addig az Danielnek a kezdetet jelentette, hiszen azon az estén pillantotta meg leendő feleségét, és ezt a románcot hivatott a kötet elmesélni.

Az első oldalakon azonnal belecseppenünk a három évvel ezelőtti végzetes este eseményeibe és szemtanúi leszünk annak az ostoba párbajnak, amely két ember életét gyökeresen változtatta meg. Majd újra lejátszódik a zeneest, immár Anne Wynter és Daniel narrálásában és bizony Honoriáék mellett néhány dologról már lemaradtunk, az este folytatásáról és a következő napokról már nem is beszélve.

Miss Wynter egyszerű nevelőnőként, szerény, visszafogott teremtésként tűnt fel az első kötetben, azonban saját sztorijában már első megszólalásával is sugallja, hogy története azért cseppet sem ilyen egyszerű. Tiszteletre, alázatra és megfontoltságra az élet tanította, hiszen 8 évvel ezelőtt kissé önhitten, szépségének teljes tudatában könnyelműen és meggondolatlanul cselekedett, amely meghatározta további életét. Magányosan, titkait őrizgetve, sokszor félelemben éli hétköznapjait, immár a Pleinsworth család szolgálatában, ahol szépsége most Daniel Smythe-Smitht ejti rabul végzetesen. Látva a visszaemlékezéseket, cseppet sem bánom, hogy elbánt vele a sors, mivel személyisége pozitív irányba változott,  és így egy szeretni való hősnőt találtam benne.

Daniel egy jó kedélyű úriember, aki a tisztesség határain belül kimutatja vonzalmát egy nála alacsonyabb sorból származó nő iránt. Olykor a sarkában jár, olykor csak belebotlik, hol flörtöl, hol igazi férfiként megmenti a bajba jutott nőt. Ráadásul birkatürelme van, hiszen a három Pleinsworth csemete, a cserfes unokahúgok az én tűrőképességem határait bizony már rég feszegetnék, Daniel viszont velük nevet, játszik és valóban jól szórakozik.

Julia Quinn a már jól bevált eszközökkel bűvészkedik, hiszen sugárzik a könyvből a családi szeretet, összetartás. Áthatja a finom romantika, kevesebb szenvedéllyel, de annál több bájjal és flörttel. A humor sem hiányozhat, főleg a három élénk képzeletű csitri közreműködésével létrejött „Lord Finstead szörnyű, szomorú tragédiájának” életre keltése késztetett hangos nevetésre, amelyben ki másé mint Lord Winsteadé, azaz Danielé volt a főszerep, de ezen kívül is akadt mosolyogni való. A történet pedig egy kis kalamajkával zárult, egy múltbéli ismerős borzolja a kedélyeket és készteti a családot még szorosabb összefogásra.

Nem lepett meg, hogy szórakoztató könyvnek találtam, sőt az előzménynél is élvezetesebb volt. Bár Honoria és Marcus is felbukkant ugyan, de szereplésük alig említésre méltó, azonban a Smythe-Smithek bizonyították, hogy női csacsogásban verhetetlenek. Tehát az írónő hozta a megszokott színvonalat, viszont a fordítással most nem voltam teljes mértékben elégedett. Meglepve tapasztaltam, hogy aprócskának már nehezen nevezhető hibák maradtak a könyvben. A borító azonban csodálatos, kissé modern, de jó ránézni.

Bár sokat kell várni a folytatásra, hiszen még a tengerentúlon is csak ősz végére várható, azért elraktározom a fejemben Sarah Pleinsworth és Hugh Prentice alakját. Azé a Sarahét, aki helyett Miss Wynternek be kellett ugrani a zeneestre, hiszen a rosszullétet színlelt lány nem vágyott részese lenni a hírhedt előadásnak, akinek három húga szórakoztatta az olvasót a történet alatt, és akinek személyét nem tudom hová tenni magamban, mert elsőnek nem tűnik annyira szimpatikusnak. Hugh pedig nem más, mint a banális múltbéli párbaj kihívója, a végzetes lábsérülést szenvedett fiatalember. Jelen pillanatban nehezen tudom elképzelni, hogy kerül ez a két teljesen különböző természet egymáshoz közel, de nem kételkedem, hogy az írónő meg fogja oldani.