J.R. Ward - Újjászületett szerető

Kiadó: Ulpius-ház, 2012
Oldalszám: 628 +ajánlók
Ár: 4999 Ft
A sorozat köteteiről

Fekete Tőr Testvériség #10

Több mint egy hónapig tartottam magamba a gondolataim a könyvről, valahogy nem is éreztem késztetést, hogy „papírra” vessem őket, hiszen azon kívül, hogy sorra veszem a szereplőket és a hozzájuk fűzött érzéseim, mi másról tudnék írni. Viszont egy idő után arra jutottam, hogy egy sorozat 10. kötete esetében, amelyet már jóformán valóban csak a rajongók olvasnak, akik legtöbbje valószínűleg már a külföldi megjelenés után lecsapott a legapróbb információmorzsákra is, nem kedvcsinálót akarnak olvasni, hanem egyszerűen kíváncsiak lehetnek a véleményemre. Nem kell nekiállnom bemutatni a sorozatot, a szereplőket, egyszerűen csak jöhetnek sorban a benyomások, gondolatok. Szóval ezen elgondolás alapján kezdtem neki a bejegyzésnek, de azért igyekeztem spoilermentes maradni.

Tohrmentről nagyon jól tudjuk már, hogy a Megsebzett szeretőben vesztette el felét és meg sem született fiát, azóta pedig gyötrelem az élete, láttuk őt eltűnni, majd egy angyal karjaiban visszatérni. Láttuk némileg erőre kapni és bizony már egy ideje tudjuk, hogy Sen’ki mellett lel majd nyugalmat. Ward megszakítva hagyományát egy olyan történetet írt, amely fittyet hány az eddigi egyetlen szerelemre épített, meglátni és meghalni a másikért kapcsolatokra és új esélyt ad egy férfinak (vámpírnak) egy második nő mellett. Kissé merésznek tartottam ezt a lépést, mert hiába akarjuk boldognak látni a szereplőket, azért bizony felmerülhet a kérdés, hogy elhisszük-e majd, hogy az új kapcsolat is végzetes szerelem lehet. Erre a válaszom, így olvasás után az, hogy ha nem is végzetes szerelem, de egy végzetes kötelék valóban kilépett a lapok közül és elhiszem, hogy a sors egymás mellé rendelte ezt a két embert. Határozottan előnnyel indultak a szememben, hiszen nem egy égből pottyant szexi csaj élesztette fel Tohr érzéseit, hanem egy régi ismerős, aki ha egykor nem a halált választja, akár menedékre találhatott volna a férfi óvó karjai között (persze ez csak egy kósza gondolat a részemről, de akkor is el tudtam volna képzelni).

Szentül hittem, hogy ez egy igazi könnyfakasztó történet lesz, annak ellenére is, hogy Tohrment nem tartozik kifejezetten a kedvenc, vagy a várva várt karakterek közé. Azt gondoltam, hogy erősen depresszív hangulatú, lehangoló könyv lesz, de Ward inkább elfojtott dühvel, keserűséggel árasztotta el a lapokat, adott hozzá némi mazochizmust, és a szívszorító jelentekben a minőségre helyezte inkább a hangsúlyt és nem a mennyiségre. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor borult könnyfátyol a szememre, de azok igazán emlékezetesek maradtak és felértek egy tucattal.

Nem csak a kötet nem volt annyira megrázó, de Tohr se kifejezetten azt a viselkedést produkálta, amit előre megkomponáltam a fejemben. Bizony a logikus gondolkodású, fegyelmezett vezetőből egy kissé nyers, néha kifejezetten bunkó, indulatos seggfej lett. Határozottan van rá mentsége, és a kötet hivatott egy új mederbe terelni őt, így nem mondanám, hogy negatívan érintett volna a modora és habitusa. Sen’kivel szembeni tetteit pedig egyrészről ösztön, másrészt meg kényszer szülte, hiszen Lassiter határozottan ultimátumot adott. Vagy továbblép, így vagy úgy, vagy Wellsie és fia sosem térnek nyugalomra az Árnyékban.
Ahogy Tohrt, néha Sen'kit is megráztam volna kissé, annyira lealacsonyította magát, annyira megértő volt. Szívesen olvastam volna részletesebb leírást, ahogy Xhexszel közelebb kerülnek egymáshoz, egyébként egész közömbös maradt a nő számomra

Egy ideje Ward már több mint egy párost helyez előtérbe és egy-egy adott főszereplőhöz úgymond kötelező sleppként tartozik egy kiválasztott szereplőgárda. Tohr esetében ez főleg Lassiter és John. A néma harcoshoz pedig már fél is tartozik, és most ők cáfolnak rá a „boldogan élnek, míg meg nem…” tündérmesére. Nem az lepett meg, hogy probléma adódott köztük, hiszen a kiváltó ok mindig is adott volt, az viszont megdöbbentett, hogy ennyire nem tettek semmit egymásért. Lassitert Tohrral együtt eddig a kissé semleges kategóriába soroltam és nem mindig értem a nyúlfarknyi szerepei után az olvasók rajongását irányába. Nekem attól, hogy vicces egy faszon, még nem biztos, hogy azonnal be is lopja magát a szívembe, de ebben a könyvben határozottan közelebb került hozzám. Bizony a bukott angyalnak is vannak érzései és most meg is mutatja.

Egy másik díszes társaság a szintén már több köteten keresztül szenvedtetett fiúkák, Qhuinn és Blay, tartozékaik pedig Layla és Saxton. Kevesebb szerep jutott nekik, mint szerettem volna, de amitől tartottam, így is bekövetkezett. Bármennyire nem akartam, Qhuinn és Layla között megtörtént az elkerülhetetlen, és a hogyan volt az, ami igazán elszomorított. Szóval kifejezetten nem örültem a körülményeknek. Layla viszont érezhetően megváltozott, és határozottan jobban tetszik az új kiválasztott.

Az Alantasok Társasága elleni harcot, már a Felszabadított szeretőben felváltotta egy új „ellenség”, az óhazából jött banditák bandája, azaz a régi módszerekkel küzdő, barbár vámpírcsoport, akik vezetője, Xcor Wrath helyére pályázik. Mivel ez a csoportosulás újabb kötetek főhőseinek „lelőhelye” így érthető is, hogy többször visszatértünk hozzájuk, különösen Xcor és Throe gondolataiba. Nem mondom, hogy örömmel tölt el a felbukkanásuk, mert bizony rosszul érint, hogy a szeretett vámpírjaimat akarják elkaszálni, mindenesetre Ward azért néha őket is tudta szerethetőbb pillanatukban mutatni, de még nagyot kell változniuk ahhoz, hogy a szememben valóban megérdemeljék a boldogságot. Mindenesetre egy szép szőkeség elhúzta orruk előtt a mézesmadzagot és lángra lobbantott néhány szereplőt, kíváncsian várom, mi lesz belőle.

Számomra még igazi kérdőjel az új karakter, Assail, aki kicsit olyan, mint Rhev kistestvére. Egész izgalmas fickó, de ha nem kezd vele komolyabban az írónő valamit a folytatásban, akkor nem érte meg színre léptetni. Szóval remélem ez egy ígéretes kezdet volt vele.

Számomra Ward még nem tudott csalódást okozni, ezt a történetet is pillanatok alatt kivégeztem, mert tetszett, pedig nem egy rövid sztori. Akadt emlékezetes szomorú jelenet, akadt hangosan felröhögős, erotika tekintetében pedig inkább szükséglet hajtotta, mint érzelmekkel teli, de az idő, a vágy, a közös emlékek egy idő után a két megtört embert eggyé olvasztják.

A folytatás pedig egyértelműen a fiúké, Qhuinn is megmondta „Eljött a mi időnk.”. Johnék óta nem vártam már ennyire FTT kötetet, mint most a Lover At Last-ot.