Sophie Kinsella - Emlékszel rám?

Sophie Kinsella neve nem ismeretlen előttem, bár nem a Boltóros sorozatával mutatkozott be számomra, sőt szerintem Becky és az én útjaink még egy ideig biztos el fogják egymást kerülni, de ez nem gátolt meg abban, hogy önálló köteteit igenis a kezemben forgassam. Nem mintha egy komoly számmal büszkélkedhetnék, hiszen ez csupán a második könyve volt, de tervben vannak még továbbiak is.

Szóval néhány évvel ezelőtt karácsonyra úgy ügyeskedjem, hogy landoljon szerény hajlékomba a Tudsz titkot tartani? c. könyve. Remélve a legjobbakat… egy kis nevetést, szórakozást várva kezdtem neki a könyvnek, aminek olvasása bizony váratlanul elvett egy napot a vizsgaidőszaki tanulásból. A könyvben nem volt semmi különleges, egyszerű kis történet, de annyira kellemesen megmosolyogtató volt, hogy bizony a karácsonyi ajándék karácsony előtt ki lett végezve. Akkor már az Emlékszel rám? is virított ránk a boltokból, de a fülszöveg alapján nem éreztem késztetést az olvasására, így telt múlt az idő és most már szinte ingyen nekünk adja a kiadó az akciói során ajándékkönyvként. Ha én nem is, de  egy kedves barátnőm a régmúltban lecsapott erre a bizonyos Emlékszel rám? kötetre, és önfeledten újságolta, milyen remek kis történet egyszerűsége ellenére. És most eljutottam én is odáig, hogy hazajött velem és hamar az utolsó oldalra is értem. Önkéntelenül is hasonlítgatom a Tudsz titkot tartani?-hoz, de hát mit tehetnénk, nekem az annyira bejött. A „versenyben” pedig szegény Lexi maradt alul.

A főhős egy huszonnégy éves, lófogú, csúnyácska lány, aki egy kollegáival töltött görbe este után hiába várja, hogy barátja érte jöjjön a zuhogó esőben és hazavigye. Taxiért tülekedve megcsúszik a vizes lépcsőn és elesik. Lexi másnap kórházi ágyon ébred, és azonnal távozni akar, hisz csak a fejét verte be egy kicsit a lépcsőn. A körülötte foglalatoskodó nővér hívja a kezelőorvost, aki elmondja, hogy öt napja, egy autóbaleset után került a kórházba: sajnos alaposan átlépte a megengedett sebességet. Lexi egyik képtelen furcsaságot a másik után tapasztalja: anyját idősebbnek látja, a saját tükörképén is megütközik, olyan az egész, mint egy lidérces álom. Főleg, amikor bebizonyítják, hogy 2004 helyett már 2007-et írunk, ő pedig már nem a padlóosztályon dolgozó egyik lány, hanem huszonnyolc éves osztályvezető, gyöngyfogsorral, bombázó alakkal és oldalán egy szívdöglesztő kinézetű, dúsgazdag férjjel. Vajon hogyan került a majdnem szegénységből ilyen mesebeli körülmények közé?

Igazából az első és egyetlen igazi problémám a könyvvel az volt, hogy nem szerettem meg egyik szereplőt sem. Voltak, akik kifejezetten irritáló, idegesítő jelenségek voltak, mások bár ártó szándék nélküli személyiségek, mégis a nem kedvelhető kategóriába estek. Volt Lexi, aki teljesen korrekt, de egyben teljesen közömbös karakter lett. Jon – ha spoiler mentes akarok lenni, akkor a fülszöveg említette – „kissé zilál, borzas, különc” építész szimpatikussá vált, mit ne mondjak Ő és Lexi életének útja érdekelt igazán, csakhogy két kezem is bőven sok lenne, hogy össze tudjam számolni, hányszor is lépett színre az úriember.

Fel nem foghatom, hogy bírt ki Lexi három évet egy ilyen férjjel. Hiszen az álomférj egy borzalmas személyiség, rossz szándékot nem látok benne, de istenem, a felfogása kiborító. Egye meg a loft életstílusát és a kézikönyveit.

Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy Jon miért magázta végig a lányt, miközben épp próbálta meggyőzni a múltról. Értem én, hogy nem akarta megijeszteni és felfogta, hogy most ő idegen lett, de ha már régi bizalmat akarta visszaállítani, akkor nem értem miért állított még további falakat azzal, hogy magázta, olyan hivatalosnak tűnt néha.

A falat tudtam kaparni, mikor megkérdezték Lexit, a könyv felén túl is, hogy „Hát nem emlékszel?” Emberek, hányszor kell meg elmondania, hogy nem, az utolsó három év teljes homály? Túl sokszor kezelték Lexit úgy, mintha mi sem történt volna és furcsán néznek rá, ha valami nem világos számára, máskor meg pont az ellenkezőjeként, mintha bolondokházából szabadult dilis lenne.

Ha egy limonádéra, egy könnyű chick lit könyvre vágyom, akkor nem arról szeretek olvasni, hogy áskálódó, hátulról fúró perszónák verik át állandó jelleggel szegény szerencsétlen hősnőt, akit normális, szerethető emberek csekély számmal veszik körül. A rekeszizmaim nemigen dolgoztatta meg, bár mosolyogni azért néha tudtam. A befejezés kifejezetten kellemes és szerethető, de a könyv nem hagyott mély nyomot benne, pedig ötletes az alaptörténet és igazából a szereplőkön kívül nem tudnék rosszat szólni rá.

Hamarosan kezembe kerül a Velem alszol?, remélem ennél jobb teljesítményt nyújt, valahogy jó megérzéseim vannak vele kapcsolatban.

3 pont

Az írónő további könyvei:

Tudsz titkot tartani? tovább