Elizabeth Hoyt - The princes trilógia

Három mese, három különböző történet egy olyan írónő tollából, aki a 18. századi történeteinek hőseit bátorsággal, merészséggel áldja meg, hogy a kor elvárásaira fittyet hányva tegyenek lépéseket a saját boldogságuk érdekében. A férfi karaktereknél nem túl szokatlan a leplezetlen szexuális éhség, de számos általam ismert hősnővel ellentétben Hoyt női alakjai nem bújnak az ártatlanság álcája mögé, tapasztalatlanságuk nem akadályozza meg őket, hogy ébredező vágyaiknak utat találjanak és így a könyvek a megszokottnál több erotikus tartalmat és légkört árasztanak.

Habár úgy kezdtem el olvasni az első könyvet, hogy mit sem tudtam a történetről a fülszövegen kívül, hamar megbizonyosodtam, hogy a legnagyobb vonzerő bizony az átlagos romantikusokhoz képest a fokozott erotika és a szabadabb gondolkodású szereplők.

Arról pedig még nem is tettem említést, hogy a címadó hercegek, a három kötetben megjelenő mesék alakjai. Mindegyik történetét fűszerezi egy-egy mese, amelyet a főszereplők olvasnak, vagy mesélnek a könyv végéig apránként.

Az első könyv után úgy gondoltam, hogy Hoyt kedvencé léphet elő, ha hasonlóan tetszetős könyvekkel lát el a folytatásban, mint a Hollóherceg. Azonban csalódnom kellett, a folytatás már nem nyűgözött le különösebben, szép lassan zuhantunk az egyszer olvasós kategóriába.

Hollóherceg

Hol volt, hol nem volt…

Egy király három leánya közül a legfiatalabb vállalta apja becsületének megmentését és lett egy holló felesége. Aurea egyik pillanatról a másikra egy gazdag birodalomban találta magát, ahol nappalait a férje, a holló társaságában töltötte, az éjszakákat pedig egy csodálatos és titokzatos szerető karjaiban. Azonban, amint fény derült az éjszakai lovag kilétére, megtörténik a baj, de a mese még nem ér véget.

Ezt a történetet olvassa Anna, Edward de Raaf, a mogorva és arrogáns gróf újonnan felvett titkára. A nő boldogtalan házassága és férje halála után magányos éveit megszakítva kezébe veszi a sorsát és munkát vállal a magányos és nagyon is magának való a grófnál. A vonzalom hamar kialakul, azonban a beteljesülés várat magára, hiszen a társadalmi elvárások elválasztják őket. Azonban ezeket a konvenciókat megkerülve, Anna bátorságot, merészséget magára öltve egy kis trükkhöz folyamodik és máris egy pikáns jelenet szemtanúi lehetetünk, ahol bizony a grófot egy kis ideig az orránál fogva vezetik. Amint a két főszereplő megízleli egymást, megállíthatatlanul az elkerülhetetlen felé tartanak.

A könyvet olvasva néha bevillantak az emlékeimben a Jane Eyre egyes jelenetei és némi hasonlóság után arra jutottam, hogy olya mintha az egyik kedvenc klasszikusom kiragadott részének erotikus változatát olvasnám. Talán ez is közrejátszhatott, hogy ennyire megkedveltem a történetet, szó szerint egy újabb kedvencet köszönthetek benne.

Nagyon tetszett Anna bátorsága. Meglepve olvastam a nő ötletét, majd a megvalósítást. Nem is tudom olvastam ennél erotikusabb jelenetet egy 18. századi történetben.

Kifejezetten szerettem Edwardot is, hiszen arrogáns viselkedése mögött mély érzések, sebek rejlenek. Karaktere pedig egy kicsit emlékeztetett a fentebb már említett könyv Mr. Rochesterére. Így már talán eleve előnnyel indult.

Be kell vallanom ekkor még nemigen néztem utána a folytatásnak, aminek olvasása igencsak sokára történt meg, így szinte teljesen elfelejtkeztem Edward két barátjáról, akik nem mások, mint az elkövetkező kötetek főszereplői. Ha legközelebb elolvasom ezt a könyvet, már somolyogva, mindentudóan fogok gondolni az akkor még egyedülálló barátokra.
Nem csak a történet, de az olvasott mese is rendkívül tetszett.

5 pont

Leopárdherceg

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas király, akinek egy elvarázsolt leopárd volt a szolgálója.” kezdi el meséjét Georgina. 
A király meglátott egy festményt és azonnal beleszeretett a képen lévő királykisasszonyba, akinek az apja csak bizonyos varázstárgyért cserébe adja feleségül a lányát. A király pedig már szalajtja is a leopárdját, aki emberré tud változni, hogy szerezze be a kincset. Azonban a megszerzendő kincsek csak szaporodnak, míg a végén az apa trükkhöz folyamodik.

A fiatal és gyönyörű Lady Georgina Maitland hatalmas vagyont és birtokot örököl, végleg megszabadulva a nyomasztó társadalmi kötelezettségtől, a férjhez menéstől. Az előkelő londoni társasági életet hátrahagyva új vidéki otthonába költözik, hogy a maga kezébe vegye birtokának irányítását.

Ám a remélt csendes, vidéki idill helyett egy rejtélyes ügybe csöppen: felbőszült birtokosok fogadják, akik majorságuk pusztításával vádolják meg intézőjét. Az ifjú grófnő nem hisz a Mr. Pye ellen irányuló szóbeszédnek, és maga igyekszik a vidéket lázban tartó titokzatos eseteket felderíteni. A kalandokban bővelkedő nyomozás azonban egyre komolyabb veszéllyel fenyeget, amikor Georgie ráeszmél, mennyi fájdalom és gyűlölet munkál a háttérben.

Mindeközben úrnő és intézője kapcsolata semmibe vesz minden megszokott szabályt, Georgie a hallgatag, rendkívül vonzó férfi titkát is meg kívánja fejteni…

Be kell valljam, alig telt el néhány hónap a könyv olvasása óta, hiszen csak októberben tettem le, de vajmi kevésre emlékszem. Legalábbis a részletek elvesztek a fejemben, bár minél többet lapozgatom és olvasgatok bele a poszt megírása miatt, annál jobban visszatér néhány dolog. Amit viszont tudok…

… Lady Georginának jutott a dobogó harmadik foka, de számára ez nem nagy dicsőség, hiszen azt is mondhatnám, hogy őt kedveltem a legkevésbé. Hiába gondoltam úgy, hogy modern gondolkodása miatt kedvelni fogom, azonban azzal nem számoltam, hogy túl sokszor tűnt önzőnek, minden segítőkészsége és jóakarata ellenére valahogy úgy éreztem, mindig sikerül éreztetnie – talán akaratán kívül – a felsőbbrendűségét.

… Georgina rendelkezik egy bosszantó és buta húgocskával. Istenem, azt a lány szívem szerint szinte minden felbukkanásánál felpofoztam volna. Buta, felszínes fiatal csitri.

… lennie kellett egy rosszfiúnak, ááá… igen.. meg is van. Ahogy a szokás megkívánja, csökönyös, bosszúszomjas gazember, akit csak utálni érdemes. Annyira nem lepett meg a történetük alakulása.

… dereng valami a könyv végi kalamajkából, egy zűrzavaros esküvőről, ami igencsak kellemesen megmosolyogtatott.

… Georgina meséje a Leopárdhercegről kifejezetten tetszett.

… erotikából mindenképpen ötös, a szerelmesek ketten egész szerethetők, a kis kunyhó, mint szerelmi fészek a lehetőségek helyszíne és megbocsátom Harry butaságát a szerelmük felvállalása, vagyis fel nem vállalása miatt.
Emlékeim szerint más művel való hasonlóságot nem tudok megemlíteni, most nem támadt semmilyen deja vu érzés bennem.  
Őszintén, a fülszöveg alapján nem csigázott fel a történet, a befejező kötet fülszövegével ellentétben, nem voltak nagy elvárásaim, így nem is mondhatom, hogy csalódtam volna. Nem kaptam ugyan olyan élményt, mint az Hollóherceg esetében, mégis néhány órányi olvasásnak megfelelt.

3,5 pont

 Kígyóherceg 

Simon Iddesleigh kezdi el mesélni leendő feleségének még a betegágyon gyermekkora egyik történetét.

„Egyszer volt, hol nem volt, ugye így szokás kezdeni?”

Angelica, az árva kecskepásztorlány a szírt lábánál lakva álmodozott a szikla tetején lévő vár népének csillogó életéről, bálokról és természetesen a hercegről. Egyszer egy elveszett kecskét keresve egy repedésre bukkant a sziklafalban, ahol pedig egy furcsa idegent talált, aki hirtelen kígyóvá változott. Angelica tanácsot kapott, hogyan válthatná valóra álmait és megszerezte a hatalmat a varázslény felett, aki minden áldozatot vállalva teljesítette a lány kívánságait. Na de vajon meddig?

Az ifjú és gyönyörű Lucy Craddock-Hayes élete békés és kiegyensúlyozott, maga a megtestesült harmónia. Mindez azonban egy szempillantás alatt megváltozik, amikor az önzetlen és erényes lány egy súlyosan bántalmazott, eszméletlen férfira, Simon Iddesleigh vicomte-ra bukkan, és megmenti az életét. Lucyt teljesen lenyűgözi a titokzatos idegen: nyers ereje és férfias kisugárzása éppúgy, mint szellemessége és humora. A vicomte-ot, aki már jó ideje veszélyes és zaklatott mindennapokat él, teljesen elbűvöli Lucy ártatlan tisztasága. Mégis megszállottan kutat bátyja gyilkosai után, hogy aztán gondolkodás nélkül tegye kockára az életét, és párbajban vegyen elégtételt fivére haláláért és a család jó hírének meggyalázásáért. Ez a küzdelem szinte teljesen felemészti a férfit, egyedül Lucy varázslatos lénye és önzetlen odaadása képes megmenteni.

Míg Simon megszállottan és feltartóztathatatlanul küzd ellenségei és démonai ellen, Lucy a férfi lelkéért és közös boldogságukért harcol tiszta szerelmével.

Lucy - Hoyt hősnőhöz híven – nem megszokott gondolkodással van megáldva, vállalkozó szelleműbb, mint elsőre tűnik, így vele kapcsolatban panaszra nem lehet okom. Kedvelhető karakter.

A kezdetekben ez Simonról is elmondható volt, hiszen eszméletlenségből visszatérve azonnal felveszi magára a pimasz uraság álarcát és a leendő apósjelölt idegeivel játszik. Előkerül humoros oldala, hivalkodik, gúnyolódik, egy elkényeztetett ficsúrt játszva jól elrejti a lelkében dúló háborút. Kezdetben nem hittem volna, hogy a bosszúhadjárata miatt kell bosszankodnom, de a megszállottsága és a könyv végi megkeseredett harcai miatt teljesen eltúlzottnak éreztem cselekedeteit. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó párbaj és befejezés miatt csalódnom kellett Hoyt történetvezetésében. Elrontotta és kész, az utolsó oldalak rendkívül elkapkodottak lettek, mintha lecsaptuk volna a végét.

Erotika tekintetében talán visszafogottabb volt, vagy csak túl hagyományos, de attól még panaszra nincs okom, a romantikus oldal eddig mindig a kedvem szerint alakult, sajnos azonban ez még nem elég egy jó történethez.

A Kígyóherceg meséje kifejezetten nem tetszett, főleg a vége nem. Nem volt se túl ötletes, se túl szép.

És már csak egy megjegyzésem lenne. Ha már volt egyszer egy Jane Eyre-ünk, akkor most említenék egy Büszkeség és balítéletet. Na nem Simon lenne Mr. Darcy, sőt most kifejezetten nem éreztem Lucyt sem Elizabeth Bennetnek, na de a pap, Eustace Penweeble karaktere, jelleme, sőt még sorsa is tipikus Mr. Collins.

3 pont