2011. szept. 17.

Christine Feehan - Sötét vágyak

A Kárpátok vámpírjai 2.

Nem érzem magam a moly közösségben definiált Mazochista Molynak. Félreértés ne essék, hogy nem olvasnám ezen molyok által jól megrugdosott sorozatokat, viszont velük ellentétben nekem nem okoz kínszenvedést egy-egy újabb kötet olvasása. Nem azért veszem elő az újabb megjelenő részeket, mert valami belső kényszer által szükségét érzem a megkezdett sorozat befejezésének, még ha közben a kínok kínját élem is át.

Most viszont mégis egy Mazochista Molyként viselkedve végigküzdöttem a Kárpátok vámpírjai sorozat második kötetét, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy kínokat éltem át közben, mert szerencsére ez most elmaradt.

Néha felteszem a kérdést, hogy miért is kezdtem egyáltalán el, hiszen az első kötet a Sötét herceg azon ritka könyvélményeim egyike, amely közben időről időre fizikai fájdalmat éreztem. A könyv második felében néhány oldal után már erős fejfájás jelentkezett, mivel azonban én sem szeretek egy megkezdett könyvet befejezetlenül hagyni, így erősen küzdve, de végigolvastam. Akkor azt mondtam, hogy soha többé. Viszont jött a folytatás, amelyről azt rebesgették, hogy jóval élvezetesebb olvasmány. Minden sorozatnál, könyvnél meg van bennem a jó érzés, hogy ez lehet jobb, még az utolsó oldalak is tudnak nagyot lendíteni a könyvélményen, egy sorozat kapcsán, pedig úgy gondolom vétek egy kötet után leírni azt. Nem egyszer találkoztam gyengébb kezdéssel, bár azt azért elmondanám, hogy nem ennyire gyengével. De kanyarodjunk is vissza a Sötét vágyakhoz. Jóhiszeműen csaptam le a könyvre, nem is oly sokkal a megjelenés után. Meglepve tapasztaltam, hogy egy nap alatt jelentős mennyiségen sikerült átrágnom magam és nem éreztem szörnyűnek. Viszont egy nap után egy nagy szakadás történt, már nem emlékszem, de gondolom egy jóval inkább várt könyv elvonta a figyelmem és sodródtam az árral, szóval több mint 10 hónapra félretettem. Kicsit már restelltem magam, hogy eddig húzok egy könyvet, így úgy döntöttem itt az ideje a végére járni. 

Mondhatom, hogy az eddigi véleményeket nem tudom megcáfolni, hiszen kétségkívül jobb volt, mint az első kötet, sok pozitívumról azonban nemigen tudok beszámolni ennek ellenére sem.
Bár hivatalos információról nem tudok, én elkönyveltem a sorozatot az Ulpius egy újabb baklövésének, amely további megjelenéseket nem fog megérni, amit a néhány rajongóval ellentétben nem is bánok. A további huszonegynéhány hátralévő kötet bizony olvasatlan marad.

És akkor a sztori miről is szól?
A vadregényes Kárpátokban a kiváló doktornő rátalál egy haragvó férfira, aki senkihez sem fogható. Jacques hét évig élt befalazva egy barlangban, karóval a szívében. Túlélte, de emlékei homályba vesztek. Ők ketten szavak nélkül is megértik egymást, és mindketten egy különleges betegségben szenvednek. Vérre van szükségük, talán éppen egymás vérére… Jacques az őrületbe csábítja a nőt, de a férfi sötét vágyaitól teljesedik ki Shea. Vajon a nő a gyógyítója lesz az érzéki fenevadnak, vagy a zsákmánya?
  
Elsőként kitérnék gyors a sorozat címére. A Kárpátok vámpírjai. Régen rossz lenne nekünk, ha a vámpírok kapnák a főszerepet a kötetekben, hiszen ők itt a lelketlen gyilkológépek, akik elvesztették régen volt személyiségüket és átléptek a sötét oldalra. A mi főszereplőink maguk a Kárpátiak, azok az alakváltó lények, akik vért isznak és a föld gyógyító hatalmát használják. Életük fő célja mára már az élettársuk megtalálása és magának a fajnak a fenntartása. Birtokló, erős akaratú, különleges képességekkel rendelkező ősi lények. Mihail, a Kárpátiak vezetőjének történetét már megismerhettük, most pedig Jacques-é a főszerep.

Jacques már az első kötetből ismerősként tér vissza, hiszen Mihail öccsét tisztelhetjük benne. Ha megerőltetem az emlékezetem, akkor sem tudom megmondani, milyen is volt teljesen ép elmével, bár néhány elejtett szóból úgy tűnt elég életvidám fickó lehetett. Ha választanom kellene, akkor az őrület határára sodródott férfi jobban felkelti az érdeklődésem, mint egy vicces fazon, így már jobb esélyekkel indult. Főhősnőnkre sem lehet panaszom, azon kívül, hogy nem különösebben került közel a szívemhez. Ez azonban még nem akadályozott volna a könyv élvezésében. 

A legnagyobb problémát maga a világ okozza számomra. Egyszerűen nem tetszenek a szabályok, a kárpátiak természete. Nehezen egyeztetem össze az alakváltást és a vérivást, közben egy kis köddé, füsté válás is színesíti a képet, a földben gyógyulásról nem is beszélve. 
Majd ugye szembesülünk a férfiak birtokló énjével. Nem egy könyvet olvastam már, melyben a főhős féltékenysége és birtoklási vágya kerül előtérbe, de ennyire eltúlozva még nem találkoztam vele. Úgy érzem a nőnek nem jut választás, és nincs szabad akarata, mindenben döntenek helyette, parancsolóan utasítják. 
Az összetartozás, a kötelék a párok között olyan erős, hogy szó szerint nem tudnak egymás nélkül élni. Néhány óra távollét a szeretett személytől mély depressziót, szorongást, félelmet, a nőknél akár sírógörcsöt vált ki. Olyan szép lehetne, hogy ennyire szeretik egymást, én mégis egy gyenge pontnak látom és zavar, hogy a nők ennyire gyengék lesznek a párjuktól távol. 

Igazából a könyv sémája az első kötetre nagyon is hasonlít, eljátsszuk, hogy a nő menekülni akar az ismeretlen világtól, igazából azonban az első perctől kezdve nem volt választása, csak a behódolás. 
Felbukkantak ugyan régi szereplők, de számomra sokat nem adtak hozzá az élményhez.
Grigorij lenne talán a legizgalmasabb szereplő a számomra. A sötét gyógyító, aki már nagyon a jó és a rossz határán áll, azaz minden erejére szüksége van, hogy ne változzon vámpírrá. Eddig úgy gondoltam érdekes lesz, hogy Grigorij párja Mihail és Raven gyermeke lesz, most viszont úgy éreztem bizarr jelenetnek voltam tanúja. Raven már megfogant és Grigorij érzi, hogy a gyermek lány és tudni véli, hogy ő lesz az élettársa. Nekem furcsa, hogy már az anyaméhben szövődik a jövőbeni kapcsolat. Az, hogy nem látom, hogy annak a lánynak lenne választása, hiszen Grigorij kijelentette, hogy ők össze fognak tartozni és nem tudom elképzelni, hogy a majdani főhősünk lássa felnőni a leendő párját. Nem tudom elképzelni, hogy oldotta meg az írónő, hogy a szerelem valahogy bekerüljön a képbe. Engem most kifejezetten zavar ez az eleve elrendelt kapcsolat. De valószínűleg erre nem fogok választ kapni, hiszen képtelenségnek látom, hogy egyszer is fordításra kerüljön hazánkban. 

Összességében tehát a világ alapjai nem nyerték el a tetszésem, a szereplők egyszerűen nem kerültek közel hozzám. Ez a kötet olvasása nem okozott túl nagy problémát, olvastam, de közben nem igazán éreztem semmit. Nem is untam, de nem is izgultam értük, nem éreztem szerelmesnek, romantikusnak. Arról nem is beszélve, hogy szinte felháborítónak tartom, amit az írónő a nők személyiségével művel. Annyira alárendeli őket a férfiaknak, amit én nőként most kevésbé tudok elfogadni.
Olvasása csak saját felelősségre. Ez nem az a sorozat, amit nyugodt szívvel ajánlanék bárkinek is.

2,5 pont

2 megjegyzés:

  1. Nem értem, hogy miért pontoztad le ennyire ezt a sorozatot. Nekem a kedvencem ebben a témakörben és alig várom a folytatását. (Reménykedni szabad.) Már eléggé untam a hagyományos vámpíros könyveket és ezt félévente újraolvasom. Bár őszintén nekem az 1. kötet jobban tetszett. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erre mit lehet mondani, azon kívül, hogy ízlések és pofonok? Nekem problémám volt egy kicsit a világfelépítésével és a könyvbéli férfi-nő kapcsolattal, főleg a néhány óra a kedvestől távol és már sírógörcs, mély depresszió jelentkezik. A pasik meg túl parancsolgatósak és nem hagyják dönteni a nőt. Pedig alapvetően bírom a védelmező és uralkodó főhősöket, mert jóformán a legtöbb pasi az ilyen könyvekben hasonló, de valahogy itt már nem tetszett.
      De azért örülök, hogy neked bejött. :)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...