Őszintén a borító és a templomos lovagok fogtak meg elsőre. Nem igazán tudtam mire számítsak, mennyire lesz fantasy, esetleg történelmi. Nem is igazán olvastam utána más bloggereknél, mert biztos tudtam, hogy el fogom olvasni, akkor meg már jobb semmit nem tudni. Nem ilyet képzeltem el az biztos, és az is, hogy sokkal jobb volt, mint vártam.
Nem szeretnék olyanokba belemenni, hogy épp egy-egy esemény bekövetkezése, esetleg be nem következése megfelelő időben, helyen történt-e. Mert igen tudnék néhány jelenetet mondani, hogy kicsit ráncoltam a szemöldököm, hogy ez nem biztos, hogy kellett volna, vagy nem most, esetleg kicsit erőltetettnek tűnt. A lényeg, hogy ezek egy cseppent sem vontak le a hangulatból, a témából, ami nálam mindent vitt.
Billi SanGreal, akaratán kívül, nagyon fiatalon lett egy maroknyi harcosból álló „banda” tagja. A templomosok rendje még mindig él és virul, harcol a… hát harcol a gonosz lelkek, démonok, bukott angyalok, vérfarkasok, vámpírok ellen. Billi kiképzést kap, szeretet nem. Kapcsolata apjával hűvös és távolságtartó, amit az ellenség akár ki is használhat. Szinte egyetlen barátja egy fiú, Kay, aki orákulum. A nagy-nagy ellenség pedig nem más, mint Mihály, a Halál angyala, Isten gyilkosa. Számára a menybe vezető utat a pusztítás jelenti. A kérdés, hogy a kis csapat, avagy Billi meg tudja-e állítani Mihályt és a Tizedik csapást.
Őszintén az első két-három fejezet nem győzött meg, hogy szeretni fogom a könyvet. Igazából nem tudtam elhelyezni magam, nem láttam mi fog ebből kisülni. Aztán jött egy középiskolás jelenet, és elgondolkoztam, hogy ez egy újabb sulis sztori lesz, (amit annyira nem bántam volna, de így jobb), de egész hamar rájöttem, hogy nem kell félni, jó lesz ez.
Túl sok meglepetést nem okozott a könyv. Mihály első felbukkanása elég egyértelmű, néhány személy viselkedése szintén. Vagyis Billivel ellentétben én már vártam a nagy vallomást, hogy miért kell így lennie a dolgoknak.
Számomra a szereplők szimpatikusak. Kay, Percy, de még az apa is egy idő után. Billi nem nőtt a szívemhez különösebben, de nem is viselkedett bután. Okés, néha nem látott az orrán túl, de ez még megbocsátható. Na és Mihály… fincsi egy gonosz karakter. Tetszett. Sőt az Ördög is.
A legjobban azonban az tetszett, hogy lényegében gonosz lelkek, bukott angyalok ellen harcoltak. Persze mindenki megkapta a saját nevét. A vámpír, vérfarkas szinte csak említés útján volt jelen. Hiába volt néhány harc a vámpírokkal, akkor sem éreztem igazán azt, hogy ők vámpírok, azok a vámpírok.
A démonok, a bukott lények nekem szimpi gonoszok, de a legtöbb könyv leragad a vámpír, vérfarkas sémánál, amit persze nagyon szeretek, de felüdülés volt most másról olvasni egy YA fantasyban is.
Mondhatnám, hogy szomorú vége volt, de én naiv lelkem még lát kibúvót, hogy ne higgyek el mindent. De lehet, hogy csak reménykedem.
Nem egy „nagy szerelem” története a könyv, romantika igencsak minimális, tényleg inkább a gonoszra koncentrálunk és a végső győzelemre.
Őszintén nagyon várom már a folytatást.
Nem igazán kapcsolódik a könyvhöz, talán még a hangulatához, témához sem a szám, de mivel számomra újdonság Alexis Jordan – Happiness c. száma és első hallásra megtetszett, így a könyv során ezt hallgattam végig, így akarva-akaratlanul már összenőtt és ha meghallom, rögtön a könyv jut eszembe, na meg valamiért Kay.
A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!
4,5 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése