Karen Marie Moning - Álom és valóság

Tündérkrónikák 2.

Már megint egy könyv, aminek az olvasásáért meg voltam kergülve. Már majdnem lelki gyötrelmeket okozott, hogy láttam a molyon, hogy mennyien elkezdték már olvasni, én meg csak csorgathatom a nyálam utána. De "ami késik, nem múlik" alapon, vártam, vártam és tegnap sikerült megkaparintanom. És igen, ma már be is fejeztem.

Érdekes volt, mert az eddigi vélemények alapján úgy tűnt, hogy a második kötet mérföldekkel jobb, mint az első rész. Aztán ott volt Katamanó fordításában a Jericho Barrons interjú, amit nem hagyhattam ki és ami tovább tüzelte vágyakozásom.
És lehet itt volt a probléma... annyira nagy elvárásokkal indultam, hogy a könyv 2/3-ig csak néztem ki a fejemből, élveztem a világot, a történetet, a szereplőket, de nem éreztem semmivel sem többet, mint az első könyv olvasása közben. Sőt az első könyvnél valahogy jobb hangulatba kerültem. Jobban magába szippantott a világ. Lehet, hogy én sokkal jobban élveztem, sokkal jobban tetszett az első kötet, mint másoknak és így jutottam ebbe a helyzetbe.

Eddig lehet úgy hangzott nem élveztem volna a könyvet, vagy csalódtam volna benne. De nem, erről szó sincs. Nagyon is jó volt, és kedvenc ez a sorozat a maga stílusával, világával együtt.

Szeretem, ahogy Mac mesél és magát a csajt is. Másokkal ellentétben néha jobban tetszik mikor végre egy kis színt visz az életébe, ruhatárába, ledobja a sötét ruhákat és egy kicsit újra az a déli fruska lesz. Ami ebben a könyvben igen ritkán adatott meg neki.

Egyik kedvenc jeleneteim azok a néma párbeszédek voltak, mikor csak némán néznek egymás szemébe és úgy folyik Mac képzeletében egy beszélgetés.

Őszintén keveseltem Barrons felbukkanásait a könyv 2/3-ában. Pedig ő mindig fel tudja dobni a dolgokat. Még az interjú olvasása után is, néha meg tudok lepődni mennyire arrogáns, parancsolgató alak. De szerintem nem lehet nem szeretni.
Na aztán meg ott van, mikor Mac már nagyon nagy pácban van és hát súlyos dolgok történnek és Barrons hirtelen tegeződni kezd. Az már valamit elárul számunkra. Aztán a "megható" jelenet után már pár oldallal kiabálnak egymással, beszólogatnak egymásnak és igen végre történik is valami közöttük. Az nagyon jó volt, bár lesz ennél még jobb is. (Remélem).

Na és igen az utolsó harmad már olyan igazi, belevaló, izgalmas, rejtélyes volt. Na meg az utolsó sorok... Ő tudja, de mi NEM. Ez azért már szívatás.

V'lane-t még mindig bírom, tőlem akár többet is szerepelhetne, mert azért most se vitte túlzásba a felbukkanást.
A rejtélyes Ryodan, az állítólagos barát, vagy segítő. Hát a beszélgetés alapján szimpatikus, egyetértettem vele, amiről beszélt és már várom a következő felbukkanását.
Kicsit hasonló karakternek érzem most, mint a Cat & Bones sorozatban Bones barátját Spádét. Legalábbis nekem rögtön ő jutott eszembe róla.

És még van egy pár új szereplő, igazából ők kevésbé érdekelnek, bár arra kíváncsi vagyok, mit tudhat Christian.

A történetről nem nagyon írtam, de hát minek is, a nyomozás folytatódik a Sötét Könyv után, Mac néha pácba kerül, de legtöbbször Barrons megmenti.

Összességében azért a -fél pont, mert az én ízlésemnek kicsit kevés volt a közös jelenet, pedig azokat a legjobb olvasni és most valahogy nem éreztem eleganciát a kutatásban, az árverésen. Ami jó volt, hogy egyre több információt kapunk a tündérekről, a látókról, meg úgy általában a legendákról. Barrons körüli rejtély tovább nő. Ki is ő, mi is ő?

Egy érdekes dolgot vettem észre képkeresés közben. Szerintem a Libri és a Bookline igen népszerű online webshopok és én már cikinek érzem ezt tőlük. A szerző neve Karen MARIE Moning és e két helyen, ott a szép borító a helyes szerzői névvel és mégis magán az adatlapon Karen Maria Moning van feltüntetve. Szomorú, szomorú.

4,5 pont

A sorozat további kötetei:

1. Keserű ébredés tovább

3. A hajnalra várva tovább