Susan Wiggs - Tóparti történetek 7-8.

Az utolsó történetekben – két kötetnyi kitérőt követően - visszatértünk a Bellamy családhoz, ahol végre Daisy élete is kiteljesedik és eddig nem ismert családtagok bukkannak fel.

Tóparti történetek 1-4.  |  Tóparti történetek 5-6.

Kiadó: Harlequin, 2012

Oldalszám: 384

Ár: 1795 Ft

7. Ma este megtalállak

Három ember sorsa fonódik össze a Juhar-tó partján.

A búcsúzó: George Bellamy, aki elvesztette a rákkal folytatott küzdelmet, és meghalni tér vissza gyerekkora színhelyére.

A harcos: Ross, az unokája, aki Afganisztánból utazik haza a nagyapjához.

A rejtőzködő: Claire, aki egy kegyetlen gyilkos elől bujkál és ápolónőnek szegődik George mellé.

Amikor egymásra bízzák az életüket, rádöbbennek, hogy együtt a legnagyobb terhet is el lehet viselni, és a boldogság a legváratlanabb helyzetekben is bekopogtathat az ajtón…

Bűnöztem kicsit, hiszen a Mennyből az angyal (#6) vasútállomásos jelenete után, egyszerűen képtelen voltam még egy kötetet elolvasni, amiben nem Daisyék a főszereplők, így inkább sorrendet cseréltem, és ezzel a kötettel zártam a Tóparti történetek magyar részeit.

A legcsekélyebb mértékben sem tudtam mit is várjak ettől a történettől, hiszen a fülszöveg említette szereplők nem idéztek fel bennem emlékeket, teljesen ismeretlenül csengtek a neveik, és az előző kötetek tapasztalatai alapján ez nem töltött el sok bizakodással, hiszen a hatos-hetes kötet is hasonló szituációból indult és nem adtak túl maradandó élményt. Mindenesetre semmi pénzért sem hagytam volna ki, így elvárások nélkül indultam neki és a sorozat egyik legkellemesebb csalódásaként éltem meg az olvasást, mert az egyik legszebb és legmeghatóbb története volt a szériának. Szomorkásan szívmelengető, olykor sírásra, közben mégis mosolygásra késztető, nem mellesleg gondolkodásra sarkallt az életről, halálról, szerelemről, házasságról.

Most már tudom, hogy George Bellamy, annak a Charles Bellamynak a bátyja, aki az Aranyló nyárban (#1) Jane-nel ünnepelte az ötvenedik házassági évfordulóját, tehát az eddig ismert nagyszülői generációhoz tartozik. Egy hosszú élettel a háta mögött pedig van miről mesélni, és George fel is eleveníti az 1940-es évek élményeit, amikor először találkozott a három muskétás. Ahogy eddig is történt, most is a visszaemlékezések szippantottak be igazán, hihetetlen mennyire hangulatosnak találom őket, bár igazán sok meglepetéssel nem szolgáltak. Wiggs az eddigi tapasztalatok alapján eléggé hasonló kaptafára építi a történeteit.

Le a kalappal az öregúr előtt, tiszteletreméltó mennyire büszkén viseli a halál közelségét, és mennyire tartalmasan tölti az utolsó heteket. Sokszor csalt mosolyt arcomra egy-egy kívánsága, néha néztem is nagyot ekkora merészség láttán. Igyekszik átadni a bölcsességet szeretett unokájának és rendbe hozni kapcsolatát a testvérével. Nagyon szimpatikus fickó volt.

Egy kicsit feleslegesnek éreztem a történetbe Ross és Claire lassan bontakozó románcát, hiszen annyira másodlagos volt, bár Ross elég jó pasi. Egyrészt tetszett benne, hogy nem túl nyomulósan, de nem fogadta el a nemleges választ, másrészt határozottan szoros kapcsolat fűzi a nagyapjához, amit nem fél kimutatni, harmadszor pedig ő is egy háborút megjárt hazafi.

Míg a románca csak kissé felesleges, addig Claire titka és az általa belevitt leheletnyi krimire és erőszakra már azt mondanám, hogy teljesen tűnt feleslegesnek nekem. Viszont szerencsére az írónő elég egyszerűen és hamar pontot tett a dolog végére, így még nem tartom zavarónak. Ő is élvezte a szimpátiám, sőt mondhatni nem volt olyan szereplő, akit ne kedveltem volna.

Határozottan kellemes meglepetést okozott a történet, pedig cseppet sem számítottam rá. 

4 pont

Kiadó: Harlequin, 2012

Oldalszám: 416

Ár: 1795 Ft

8. Daisy férjhez megy

 „DAISY BELLAMY: Tehetséges fotós és egyedülálló anyuka. Most még…

LOGAN: Daisy gyermekének apja, akinek már benőtt a feje lágya, és szeretné, ha ők hárman igazi család lennének.

JULIAN: Veszélyesen vonzó jó barát, aki a saját álmait kergeti.

Amikor Daisy végre meghozza a döntést, a sors egy kegyetlen csapással mintha csúfot űzne belőle…”

Azt hiszem folytatnom kell bűneim felsorolását, mert nem csak sorrendet cseréltem, de ennél a könyvnél már szinte szentségtörést követtem el... röpke pillanatokra meglestem a történet végét. Esküszöm nem szoktam ilyet csinálni, mert úgy érzem rontja az  élvezetet, de már régen voltam ennyire kínban egy könyvnél és tudnom kellett, hogy a választottam-e a végső befutó. Igazából nem bántam meg a tettem, de olvasás közben már nem éltem meg annyira mélyen a történet érzelmi hullámvölgyeit, hegyeit, hiszen ez kifejezetten egy szomorkás történet volt, egy meghurcolt szerelemmel, gondokkal, kételyekkel, kérdésekkel.

Daisy 16 évesen, lázadozó kamaszként cseppent bele a Tóparti történetekbe és jóformán a saját könyvéig végigkövettük élete eseményeit, a legapróbbaktól a legmeghatározóbbakig. Egy tini lázadozásait, a vallomást a szülőknek, hogy babát vár, magát a szülést, a fiatal anya próbáltatásait... gyermeknevelés, tanulás, munka, háztartás... és hiába ott a szerető család, mégis oly egyedül, hiszen hiába a szerelmes érzések egy barát iránt, hiába a kapocs a gyermeke apjával, akkor is legtöbbször társa a magány. Ezidáig.

A szerelmi háromszög két férfiúja közül volt ugyan favoritom, de mindkét srácról elmondhattam, hogy kedvelem őket, jóformán az első perctől. Julian a kalandvágyó, zűrösnek tűnő jófiú, aki a katonaságnál találta meg a hivatását és kötelességtudó hazafi vált belőle. Logan minden hibája, függősége ellenére kötelességtudó apává vált szinte azonnal, és harcolt a fiáért, szerelméért és ez mindenképpen tetszett benne. Daisy-t pedig nehéz lett volna nem kedvelni, de ebben a történetben volt olyan pillanat, amikor mindhármójukra morcos voltam.

Szegény Julian csak annyit vétett, hogy a haza szolgálata, a kötelesség néha fontosabb volt a szerelemnél is, amit az én romantikus szívem néha már nehezen viselt. Logan, mikor nyeregben érezte magát, kifejezetten önzővé, figyelmetlenné vált, elkényelmesedett és előbukkant a tuskóbb énje, kissé ki is ábrándultam belőle. Daisy pedig hiába viselkedett igazán emberin, nem tudom, hogy gondolta, hogy Las Vegas jó ötlet lesz.

Érdekesnek találom, hogy hiába jóformán azonos korúak, ebben a történetben feltűnően különbözőnek láttam őket. Daisy hiába jó anya, hiába tehetséges művész, akkor is nehezen tudtam átbillenteni a kamaszlányképet egy fiatal nővé. Logan hiába járt a húszas évei közepén, a legtöbbször egy középkorú pocakos üzletembert láttam benne, egyedül Julian tűnt a korának megfelelően, egy életerős fiatalembernek.

Már olvasás előtt éreztem és készültem is rá, hogy nem lesz egy könnyű menet ez a regény, nem az a romantikus történet, amit én kifejezetten szeretni szoktam, de a szereplők valahogy mégis ezt az eseménysorozatot követelték ki, így nem is haragszom az írónőre, hogy ennyire megszenvedtette őket, pedig oly szépen, és egyszerűen kezdődött. Wiggs először adott, majd hirtelen mindent elvett, és egymást váltották a jó és rossz döntések, a hit és a reményvesztettség. A vidámságba sírás vegyült, egyre több gond, de a befejezés elkerülhetetlenül happy end.

Mivel a szereplők első találkozásainak már az olvasó is tanúja lehetett, így nem sok értelme lett volna a szokásos visszaemlékezéseknek, bár azért néhány apróság, amiről nem tudnunk, vagy épp nem voltunk jelen, így is felbukkant, de ez a kötet nem a múltról szólt, hanem a jelenről és a jövőről.

Akkor teljes az élmény, ha minden kötetet elolvastunk már előtte, hiszen Daisy igazi összekötő kapocs volt a történetben és folyamatosan lettünk rá kíváncsiak, kedveltünk meg. Én örülök, hogy az írónő úgy döntött egy egész regénnyel teszi teljessé a történetüket. Már csak azt sajnálom, hogy Sonnet és Zack kötetét még nem vehetem a kezembe, de remélem a kiadó nem várat sokára, hiszen a Csöndes kikötő (#3) óta őket már egy párnak tekintem.

 4 pont