Glen Duncan - Az utolsó vérfarkas

Agave kiadó, 2012
327 oldal

2980 Ft

recenzió

Olvass bele!

„Egyenként kimerítettem az életmód-lehetőségeket: hedonizmus, aszkétaság, spontaneitás, elmélkedés, mindent kipróbáltam a nyomorúságos Szókratésztől az önfeledt sárban dagonyázásig. Kész, kifújt. Elfogyott az erőm. Érzéseim még vannak, de torkig vagyok velük. És ezzel is torkig vagyok. Egyszerűen… egyszerűen nem kérek az életből.”

A kiadó fokozatosan hozta meg a kedvet, a növekvő érdeklődést a könyv iránt. Először csak jöttek a távoli hírek, hogy igen, hazánkba is jön a könyv, valami különleges lesz, ínyencség. Olvashattunk interjút az íróval (amit én csak utólag tettem meg), végül láthattuk a gyönyörű borítót. Az én érdeklődésem is felkeltette, bár már akkor sejtettem, hogy merőben más olvasmány lesz ez, mint amit eddig fogyasztottam vérfarkas témában, azonban ezt az elején még cseppet sem bántam.

A történet:

„Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig.”

Gondolatok:

Kissé bajban vagyok, mit is írjak, mit írhatnék. Olyan könnyű lenne más tollával ékeskedni, hiszen szinte az összes kritikával egyetértek. Többek között ppayter karcosnak nevezte Jake-et, Chris David Duchovny-nak ajánlotta a képzeletbeli filmszerepet, amivel teljesen egyetértek, hiszen számtalanszor villant be előttem is a Kaliforgia sztárjának, a botrányos életet élő, szókimondó, kissé keserű Hank Moody-nak a képe. Azonban most a saját gondolataimat kellene közvetítenem, nem másokét.

Amikor elolvastam a „mintha a Drakula frissített változatát olvasnánk Bret Easton Ellis tollából” Agave ajánlást, úgy éreztem sikeresen körbehatároltam mit is fogok kapni. Ellis könyvhöz már volt szerencsém, és bár a Nullánál is kevesebb nem aratott igazi sikert nálam, azért még van olyan könyve az írónak, amiről biztosan tudom, hogy el fogom olvasni. Ennek tükrében pedig nem ringattam magam abba az elképzelésbe, hogy a szokásos urban fantasy sablon lesz.

Glen Duncan vérfarkasa pedig nem is a nők által igazán simogatható fajta, igencsak farkavezérelte példány, amit Mr. Marlowe sosem hagy elfelejteni. Az ölés mellett a szex a szörnyeteg másik hajtóereje. Nem felel meg az ízlésének csak az emberhús, és ha akad is némi bűntudat, akkor is öl a következő teliholdkor, mivel a bundás oldalnak nehéz ellent mondani. „Olvasóm, megettem. Úgy három óra önmegtartóztatás után.”

Hősünk elmélkedése jelentős ideig lekötötte az érdeklődésem, és ekkor még gyorsan peregtek a kezeim között a lapok. Volt, hogy azt gondoltam, minek ide párbeszéd, elég ha Jake járatja a száját, vagyis gondolatait. Elég hangulatosak voltak a visszaemlékezései, mivel úgy éreztem tényleg visszautaztam az időben, ahol megismerhetem vérfarkassá válásának történetét, egykori szerelmét. A jelenben is megmaradt a kíváncsiság, hiszen úgy tűnt van egy titkokat rejtő könyv, növekedett az  üldözők hada, vámpírok, emberek, barát és ellenség. Azonban ahogy haladtam előre a történetben, az egyre fakult, döcögött, belassult. A NŐ felbukkanásával pedig kifejezetten dagonyáztam az unalomban. Hotelszobák, álcázás, állandó menekülés, bujdosás folyamatos mókuskereke. Ez alól talán a telihold estéje volt kivétel, ahol legalább éreztem némi adrenalint száguldozni a szereplők vérében. Nem értettem milyen irányt vettek az események, miért nem foglalkozunk a Quinn könyvével, hol vannak az egyszer már feltűnt szereplők, ha annyira kell nekik Jake miért nem tesznek már valamit.
Olvasás közben hamar ráérez az olvasó, hogy nem véletlenül hangzanak el bizonyos szavak, így szinte minden esetben előre lehetett tudni a meglepetésnek szánt híreket. Ez azonban nem gátolt meg abban, hogy az utolsó negyven-ötven oldalt igazán élvezzem, ahol végre volt egy kis izgalom, akció. Az utolsó sorok, még ha lezárt történetnek is tűnik, a folytatásnak adnak alapot, amely idén lát napvilágot.

Ha történetvezetés tekintetében nem is teljesen, de azt mondhatom erre számítottam és őszintén sajnálom, hogy útközben elvesztettem az igazi érdeklődésem, és a stílus, ami nekem nagyon is bejött nem bizonyult elegendőnek, hogy egy egyszer olvasós történetnél többre tudjam értékelni.
A könyv után elolvasva az íróval készült interjút az SFmag oldalán végig mosolyognom kellett, abszolút fellelhető a hasonlóság Glen Duncan és Jake Marlowe között, nem semmi egy hapsi lehet, egofronton biztos nem akad problémája.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!

3 pont