Christopher Moore - Prérifarkas blues

Ha Christopher Moore-ra gondolok, akkor nekem mindig két dolog ugrik be először. Egyrészt látom magam előtt a könyvei belső borítóján lévő képet, és az jár a fejemben, hogy ez a csávó lökött. A másik pedig, hogy eddig ahány könyvét olvastam (Vérszívó démonok, Totál szívás), vagy épp csak beleolvastam (Mocskos meló) mindig akadt olyan jelenet, amikor a hasam fogtam a nevetés okozta fájdalomtól. Tehát garantált a nevetés valamilyen formában, mosolytól a kacagáson át, egészen a vihogásig, ezt pedig az abszurdabbnál abszurdabb helyzetek és az őrültségek halmozásával éri el.

Legújabb regénye az indián kultúrába kalauzol el bennünket.

Samson Egyedül Vadászó éli az indián fiúk békés életét, mígnem tizenöt évesen kénytelen elszökni a varjú indiánok rezervátumából. Ma már sikeres biztosítási ügynök, van Mercedese, lakása és egy üres, kitalált élete. Nem sokkal a harmincötödik születésnapja után a végzet a szerelem veszélyes ajándékát kínálja fel neki egy Calliope nevű lány izgató alakjában… valamint egy átkot egy ősi indián isten, Prérifarkas kéretlen betoppanásával. Prérifarkas, a pajkos, csínytevő istenség azért jött, hogy a nyugalomból káoszt korbácsolva felébressze Samben a misztikus mesélőt, és közben csúnyán elcsessze az életét.

Egy nagyon kicsi félelem volt bennem olvasás előtt, hiszen sosem vonzott az indián kultúra, nem éreztem azt, hogy én valaha szeretnék róluk olvasni, még a legcsekélyebb mértékben sem, de úgy gondoltam, ha Moore írta, akkor nevetni biztos fogok rajta, így nem lehet majd rossz. Ez természetesen be is igazolódott, bár nem állítanám, hogy végigvihogtam a könyvet, de jólesett esténként néha felnevetni, mosolyogni a könyvön.

Samet igen hamar megkedveltem és el is kezdtem sajnálni, hogy egyik kalamajkából keveredik a másikba és a segíteni szándékozó Prérifarkas egyre inkább süllyeszti el szegény embert. A jelent megszakítva néha visszatérünk a múltba, a rezervátumba, ahol megismerjük Sam múltját vagy épp Prérifarkas egy-egy történetét, a jelenben pedig főhősünk élete gyökeresen megváltozik és az igaz szerelmet üldözve (ami nekem nagyon nem tűnt első ránézésre annak) fokozatosan tér vissza a gyökereihez.
Prérifarkas pedig garantáltan a legagyamentebb szereplő. Kicsit enyhe kifejezés a fülszövegben írt „pajkos, csínytevő istenség”, én inkább „perverz és bajkeverőt” mondanék. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Prérifarkas beszabadul a kaszinóba és legelső lépésben megismerkedik a bankautomatával, majd sorra veszi a játékokat, na meg a limuzinban lezajló „Hívd a lányt!” (szex)telefonbeszélgetés. Perverzitásban a kezdeti szófa és csúnya titkárnő toszogatást lepipálva a lecsatolható nemesebbik testrész vitte a prímet.

A humor közé keveredik egy kis izgalom, egy kis dráma, egy kis szerelem, szeretet és összetartás. Igazán tetszett, ahogyan Sam egyre jobban elmerül a slamasztikában, úgy kerül újra vissza az övéi, a varjú indiánok közé és megtalálja végre az igazi önmagát és boldogságát.

Már teljesen elfelejtettem, hogy Moore igen érdekes fejezetcímeket szokott adni, és most is várva vártam az újabb gyöngyszemeket. Talán a leginkább a „Aki lótolvajjal lóg, gyalogláb ébred” tetszett a legjobban, de ez sem semmi: „Mint Isten csokoládéját, lenyalnám árnyékát egy forró járdáról is”

Összességében kellemesen elszórakoztatott, ahogyan azt vártam. Nem ezen a könyvén nevettem a legtöbbet, de mindenképp megérte olvasni. Továbbá el is gondolkodtatott, hogy én ugyan miért nem olvastam már el az író többi könyvét, eddig nem okozott csalódást és a remekművei még hiányoznak a listából.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak!

4 pont