J. R. Ward - Megváltott szerető

Fekete Tőr Testvériség 6.

Phury - Cormia

Ez a kötet kicsit vízválasztó. Eddig leginkább a két főszereplőn volt a hangsúly. Hol több, hol kevesebb szexszel, nem tobzódtunk túl sok mellékszálban. Az alantasok meg ott szurkálták a vámpír világot, a testvériséget ahol tudták, ahol lehetőségük adódott. De innen már magasabb szintre lép a harc, több szereplő kap szerepet. A kis csipetcsapat, a fiatalok felnőnek és harcra készek, szóval John-Blay-Qhuinn már megkapják a saját szerepeiket, átesve az átváltozáson és már kacsingatva a nagy „Ő” felé.

Phury igazán elindul a lejtőn és elég későn veszi észre az igazi érzéseit, miközben Cormia próbál beilleszkedni ebbe a színes világba. Az Omega pedig egy lépéssel írja át egy fiatal eddigi életét, hogy a maga oldalára fordítsa.

Ha a harcot vesszük akkor a vámpírok igen súlyos veszteségeket szenvednek. Mondhatni Qhuinn indítja el a lavinát, az elkerülhetetlent és egyben a király biztosítja számára, hogy John örök barátja és testőre legyen. Dúlnak az érzelmek a fiatalokban is. Megismerjük Qhuinn családját, néhány elszomorító jelenetet a múltjából. Blay felfedi számunkra igazi érzéseit és Ward átlép egy határt a nemek között, amit eddig elég könnyen fogadott a rajongótábor, nem mintha olyan hatalmas dolog történne, de eddigi ismereteim alapján máshol nem igen írtak ilyet a műfajban. John múltja is napvilágot lát, de mostantól lesz a fiúból igazi férfi, aki igazán megdobogtatja a szívem. Harcolnak együtt, egymásért. Eközben Phury úgy néz ki, búcsút mond a testvéreknek, de a végére a lejtőn leérve, megkezdi a gyógyulást. Két szűz átesik egy nem túl finom első együttléten, amit előtte számos befejezetlen erotikus jelenet tarkított.
Több mellékszálat említettem, és hát volt is. Egyrészt a fiúkák. Egyrészt Rehvenge és látogatásai a Adirondack-hegységbe a Hercegnőhöz. Rehv is örök kedvenc volt a kezdetektől, na de most aztán felcsigázta a kíváncsiságom. Meghökkentő jeleneteket kaptam azzal, hogy most a strici adja el magát a hallgatásért. És ott vannak a régi-új szereplők, Tohr és Lassiter. Lassiter egy bukott angyal és hát az „egyet fizet, kettőt kap” elven csatlakozik a testvérekhez, akikkel igen furcsa, de annál viccesebb a kapcsolata.

Phury nekem az a figura, akire én csak, mint nagybácsira tudok gondolni. Odaszaladnék hozzá, ha bajban vagyok, neki mindent el tudnék mondani, de mint férfi… nem tudok rá úgy tekinteni. Ezért is lepett meg, hogy mennyire izgató jeleneteket produkáltak együtt. Züllése és a fejében a varázsló nem volt igazán szimpatikus, de Ward elég jól írta le egy drogos életét.

A könyvet számomra a kis fiúkák tették igazán szerethetővé. Egyszerűen imádtam a „csipetcsapato”. Én már csak így tudom hívni őket. Johnt mindig is szerettem, Qhuinn és a múltja igazán megfogott. Blaynek pedig szurkolok, hogy megkapja, amit akar. Azt a bizonyos csókot már nagyon vártam, mert azért erről a kötetről elég sok spoilert olvastam.

Phury és Zsadist kapcsolata még közelebb került hozzánk. Most Phuryn keresztül is látjuk a múltat, hogy neki mit kellett elszenvednie. Ilyenekbe én eddig bele se gondoltam, így meglepve olvastam a visszaemlékezéseket. Volt veszekedés, volt aggódás és a végén egy boldog kibékülés. Ha jól emlékszem, akkor a könyv során csak a végén hatódtam meg, és pityeregtem el magam, mikor Zsadist énekelt.

Ha nincs Rehv és a fiatalok, akkor talán gyengébb kötetnek mondanám, de ez így volt jó. És most már számíthatunk több mellékszálra, szereplőre.

5 pont