Pierre Lemaitre - Téboly

Úgy gondolom egy igazán jó könyv,  annyira magába tud rántani, hogy úgy érezz, mint a főhős. Na én ezt a könyvet nagyon át tudtam élni.

Kicsit féltem tőle, hogy egy tetszetős borító és fülszöveg majd csalódást fog okozni, én meg a thriller... még nem találkoztunk igazán ezen könyv előtt. Szóval nincs összehasonlítási alapom.

Előtte nem hallottam a könyvről semmit, ilyen is ritkán van számomra, de belevágtam.

Az első oldalak olvasása után megállapítottam, hogy nagyon furcsa az elbeszélésmódja. 

Mint egy kívülálló meséli az eseményeket, jeleneteket.

"A padlón ül, hátát a falnak vetve, kinyújtott lábbal, zihálva. Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja, a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a hang a gyomrából tör elő."

Sophie a munkaadója vendégszobájában ébred, kába, zavart és nyugtalan, de már meg sem lepődik, szinte hozzászokott ehhez az állapothoz, már több éve úgy érzi teljesen megőrült. Memóriazavarok, levertség, álmatlanság, furcsa dolgok történnek vele. Aztán jön a kis Leo halála, ami elindítja a cselekményt. Holtan találja a kisfiút, akire ő vigyáz. Természetesen rögtön menekülőre fogja és megkezdődik a könyv első felvonása. Egy zavart, de mégis remek improvizáló képességgel megáldott nő vesszőfutása. Végigkövetjük, ahogy összeszedi a cuccait, ahogy elhagyja Párizst, ahogy városról városra költözik, munkáit és hogy próbálja tisztára mosni a nevét. Férjet kell találnia, egy tisztességes embert, egy új nevet, egy új életet. Csak reméli, hogy jól döntött a kiválasztott férfival kapcsolatban.

Ezt a részt olyan érzés volt olvasni, mint amikor az ember sokk hatása alatt van, mindent érzelemmentesen fog fel, kába, de mégis koncentrálnia kell. Sophie útját halál is követi, de ezt is olyan kábán, lassú képekként fogtam fel. Mindent eltávolítva magamtól.

Majd jön egy új fejezet, egy új ember szemszöge. Frantz. Ki is ő, mi is ő? Igazából ezt nem lehet spoiler mentesen elmondani és mégis szerintem ez is kell, ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. 

Hirtelen visszatértünk az időben, a kezdetek kezdetére, amikor még Sophie boldog életet élt és egy beteg ember elkezdi hadjáratát Sophie ellen. Végigkövetjük szinte napló formájában, napról napra, annak a hónapoknak a történetét, amelyekben Sophie kezdi elveszteni az eszét. Minden  eddig csak megemlített apró emlékről kiderül az igazság. Minden eddigi haláleset, elveszett, majd megtalált tárgy körüli esemény a helyére kattan. És hiába volt csak a végére leírva, hogy ki is ez a bizonyos Frantz, az olvasó mégis végig tudhatta.

Na ezt nem sokkos állapotként éltem meg. Inkább egyre jobban elszörnyedve, egy beteg embert olvasva.  Pedig nem is sok a különösebben durva eset. De valahogy mégis, volt benne valami. Őszintén volt rész, ahol egy picit könnyeztem is, annyira kegyetlennek éreztem azt a tárgyilagos leírást, ahol a lebénult férjről írt. Szinte nem is volt benne párbeszéd, egyszerűen elmesélt minden apró tettet, gondolatot, majd 100 oldalon keresztül. Néha unalmasnak is tűnhetett volna, de valamit mégis tudott az író.

Majd jön a közös élet, az elméletileg már boldogabb, nyugodtabb házasság. Ami kezdetben meg is volt, Sophie kap egy kis felszabadulást, hogy aztán még mélyebbre süllyedjen. Mert hát az a beteg állat mennyivel jobban tudja kínozni testközelből.
De jön egy pont, amikor Sophie megvilágosodik és elkezdődik a tervezgetés, az átverés, a megmenekülés. Jó volt látni Sophie-t, amikor ismét a ravasz énjét mutatja felénk, amikor nem adja fel és még segítőtársakat is talál.

Egy különös élmény volt, ilyen könyvet még nem olvastam, nem is tudom milyen érzés lenne újra elővenni, vagy hogy akarom-e. De határozottan tudott valamit, ennél jobbat nem tudok rá mondani. 

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

4,5 pont