Polly Shulman - Rajongás

Igyekszem nem elfelejteni azokat a könyveket, amiket a nagy megjelenési hullámok idején – főleg a Könyvmolyképző esetében - várólistára tettem, de hónapokra, sőt évekre kiestek a látószögemből. Úgy érzem szinte lehetetlen lépést tartani az friss megjelenésekkel, a legújabb könyvek sokaságával, amelyek valamilyen mértékben felkeltik az érdeklődésem. Pedig mindenhol azt mondják, hogy a kiadókat is sújtja a válság, egy kevesebb az új cím, egyre kevesebb könyv fogy. Ilyenkor kérdezem én, hogy ugyan mi lenne velem, ha szárnyalna a piac?

A Rajongás egy olyan könyv, aminek olvasásáért nem éltem-haltam, volt türelmem kivárni, amikor a könyv majd valahogy az ölembe pottyan, a legjobb hely erre pedig a könyvtár. Ott volt, megláttam, leemeltem.

„Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz.” Julie mindezt keserű tapasztalatból tudja. Legjobb barátnője, Ashleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, és őt is belerángatja őrült terveibe. Ashleigh legújabb szeszélye egyben Julie saját szenvedélye is: Jane Austen nagyszerű szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet. Julie azon kapja magát, hogy múlt századi divat szerint felöltözve és erősen vonakodva besurran Ashleigh-vel egy fiúiskola báljára, abban a reményben, hogy ott hősökre lelnek. Sajnos, mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szeretnek bele, a jóképű és lovagias Grandison Parrba. Vajon Julie-nak választania kell a barátnője iránti hűség és a szerelem között? Vagy talán Ashleigh zavarbaejtő bohóckodása végképp elüldözi a fiút, mielőtt Julie lehetőséget kapna?

Olvasgatva számos rövid értékelést, néhány blogbejegyzést újra és újra azzal a szöveggel találtam szembe magam, hogy „kinőttem már ebből”. Ezek után ugyan mivel is kezdhetném én is? Szóval inkább nem ismételnék másokat.

Tegyük fel, hogy legyintek egyet és megfeledkezem, hogy már a huszonhármat taposom, visszautazom úgy jó nyolc-tíz évet és akkori énemmel dicsérem ezt az aranyos történet, könnyed ifjonti romantikát. Bájos, ártatlan, kamaszkori félreértésekben gazdag kedves kis történetet. Első szerelem, első csók, verseket író mesebeli hercegek, hű barátság, önként vállalt iskolai színdarab, ártatlanul, gyermetegen.

Csakhogy néhány tényre nem tudok legyinteni.

Először is, - vagy én voltam rendkívül figyelmetlen, vagy az írónő nem tért ki rá, de – rendkívül zavart, hogy egyszerűen nem tudtam korban elhelyezni a fiatalokat. Néha úgy sugallták, hogy már javában a középiskolában járunk, sőt szóba került a főiskola  is, és én mégis ha tippelnem kellett volna azt mondtam volna, hogy bizony ők még 13-14 éves suhancok. Na de a könyv harmada felé bekövetkezett Julie 16. születésnapja és tudomásul vettem, hogy ha viselkedésben nem is, de korban már a tizenhatot tapossák.

Julie még egészen értelmes lány volt, kedves, szerethető karakter, csupán rendkívül passzív, rendkívül bizonytalan, túl jó akar lenni. Tűr és hallgat, alárendeli magát másoknak. Volt idő, mikor magamban dúltam-fúltam, hogy miért hallgat és csak magában siránkozik, miért nem ordít már a másik arcába.

Vele ellentétben a legjobb barátnő, Ashleigh az idegeimen táncolt. Úgy éreztem ő körülötte forog Julie világa, amit Ash kitalál, annak úgy kell lennie és minden hóbortját követni kell. Be nem áll a szája, amin sokszor butaságok jönnek csak ki. Hihetetlen mennyire azt gondolja, hogy neki van igazi és ő minden tud. Néha még azt is gondoltam róla, hogy önző kis libus, hiába bizonygatja nekem Julie a hűségét, önfeláldozásait. Sokáig nem hittem el a kölcsönös igaz barátságot sem, de a végére csak beláttam, hogy Ash nem rossz lány, csak isten ments engem egy ilyen baráttól, rövidtávon sem bírnám elviselni.

Nehezen fogtam fel, hogy képes két lány, feltűnő báli ruhába bújva elhajtani az otthonuk elől, hogy besurranjanak egy bálba a szülők tudta nélkül, azt meg pláne nem, hogy a besurranunk részt azzal kezdik, hogy rögtön a bejárathoz sietnek és mikor közlik velük, hogy csak meghívóval, akkor Ashleigh lebiggyesztett ajakkal kuncsorog, hogy nem lehetne mégis... majd értetlenül néz, hogy most miért nem engedték be őket.
Vagy mikor - szintén Ash - szinte süketnek tettetve magát Julie tiltakozására, hajtogatja fűnek fának Julie és Ned nagy szerelmét. Na ettől másztam a könyv során leginkább falra.

Nedhez és Parrhoz hasonló fiúcskákat nemigen találni a valóságban, így teljesen meseszerű lesz a történet, de ettől lesz édes és aranyos, és még számomra is szerethető.

A címbéli rajongásról csak annyit, hogy Ash most épp Jane Austen őrült lett és igyekezett felvenni a kor beszédstílusát - ami azért bevallom engem kifejezetten szórakoztatott -, egy rövid időre az öltözködési szokásokat is, de nem nagyon láttam jelentőségét, hogy néha felbukkant a Büszkeség és balítélet, vagy Mr. Darcy, mint téma. Szerintem teljesen megállta volna a helyét a történet enélkül is.

Azt gondolom az igazi célközönség a korai tizenévesek, róluk el tudom képzelni, hogy maradéktalanul imádják a történetet. Van néhány gyermeklelkű, romantikus felnőtt, aki könnyűszerrel elfelejti az idegesítő jelenségeket, másoknak túl ártatlan és kiszámítható a történet, és talán vagyok én, aki olvasás után megszépült emlékekkel tettem le a könyvet, hogy egész aranyos volt, pedig olvasás közben fojtogattam volna néhány szereplőt.

3,5 pont