2012. jan. 18.

Becca Fitzpatrick - Crescendo

Hush, Hush 2. 

Van néhány sorozat, ami rendkívül látványosan megosztja az olvasókat, na jó igazából minden könyvről elmondható ez, de most hadd hozakodjak elő konkrét példákkal, és maradjunk az ifjúsági, young adult könyvek között. Úgy érzem, hogy az Éjszaka háza, Evernight, The Dark Divine sorozatokra sokan előszeretettel dobálnak kígyót-békát. Azért hoztam fel pont ezeket, mert én az ellentétes táborba tartozom és örömmel olvasom az újabbnál újabb köteteket. Sokszor egyszerűen nem tudom felfogni, hogy azok a bizonyos ellendrukkerek miért akadnak fenn apróságokon, miért gondolják, hogy minden második mondat arra érdemes, hogy élcelődjenek rajta. Én is látom a könyvek hibáit, én is azokat a sorokat olvasom, viszont én játszi könnyedséggel siklok át a gyerekes, akár logikátlan dolgokon és a könyv letétele után, mintha ezekről megfeledkeznék, és csak azt marad meg bennem, hogy bár nem rendkívül kiemelkedő, nem hibátlan könyvek, mégis néhány órányi szórakozásnak tökéletesen megfeleltek.
És most, én, a nagy könyvbarát, aki gyengébb kötetekkel szemben is megőrzöm a nagylelkűségem, az agyam eldobom a gyönyörű borítójú Crescendo című iromány miatt, beállok az élcelődök közé és remélhetőleg kulturált formában, másokhoz képest gondolom szerényen, de igyekszem szidni ezt a művet, mert bizony most teljesen értetlen vagyok, hogy ugyan mit lehetetett ezen a könyvön szeretni, mert bizony a moly társaság jelen pillanatban azt bizonyítja, hogy nem egy magyar rajongóval büszkélkedhet Becca Fitzpatrick sorozata.

Összességében erről a sorozatról is elmondható, hogy elég vegyes fogadtatást kapott, hiszen voltak hangos szidalmazók és még hangosabb rajongók, mondjuk azt, hogy én a csendesen elvan vele kategóriába estem. Nem mondom, hogy nagy rajongója lettem az első résznek, hiszen a Csitt, csitt nem ragadott magával, de egy délutáni szórakozásban részesített. Nem ájultam el, nem lettem Folt fanatikus, végig szidtam szegény Vee-t, mint a legidegesítőbb szereplőt, de a bukott és őrangyalokkal megspékelt tiniszerelmes történet összességében elnyerte a tetszésem. A folytatás azonban épp az ellenkezdő hatást váltotta ki.

Elsősorban ez a történet nekem fantasy és másodsorban romantikus, tehát azt várom, vagy vártam tőle, hogy az angyalos történetet fűszerezzük fiatalkori szerelemmel, az ilyen könyvekben általában az első és utolsó nagy szerelemmel. Ehelyett azonban úgy érzem, hogy az írónő leegyszerűsítette a történetet egy picsogó, a szerelemtől elvakult hisztigép siránkozásaira, és mikor úgy gondolta, hogy ideje lenne már elterelni valamivel a hősnőnk figyelmét, akkor adagolt a történethez némi angyali beütést.
Tehát mondjuk úgy, hogy a könyv 15%-a tekinthető nem átlagos tinikönyvnek, amiben Nora arra keresi a választ, hogy mi történt az édesapjával halálának estéjén és ki húzta meg azt a bizonyos ravaszt. Az orránál fogva vezetik a lányt, de az emlékek nem hazudnak, és azt kell mondjam, hogy ezek a bizonyos emlékek, álmok a könyv legjobb jelenetei. Ha Fitzpatrick több oldalszámot fordított volna az érdemi részek megírására, még élveztem volna is az olvasást. De nem tette, így maradt nekünk nagyjából még további háromszáz oldal, ahol én a fejem fogtam kínomban, gondolatban Norácskánk buksiját vertem volna a falba, mert egyszerűen úgy éreztem elviselhetetlen a lány.

Az elátkozott szerelemesek, tehát Nora és Folt kapcsolata hullámvölgybe került, bizony az álompár különválni kényszerül, mi mást tehetnének, ha a figyelő arkangyalok a Pokollal fenyegetőznek, és Folt megmentése érdekében Nora igyekszik felnőtt módjára viselkedni, csak kár, hogy a következő pillanatban gyerekesebb már nem is lehetne.
A gyors szakítás sem mentett meg minket attól, hogy a kezdetek kezdetén – tehát a könyv első jónéhány oldalán - a kanos tinik epizódjait olvassuk, hiszen gyermekeink égnek a vágytól és nem tudnak ellenállni egymásnak. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az írónő is kötelező elemnek tekintette, hogy igyekezzen - ha szexet nem is -, de erőteljes nyalakodást vinni a könyvbe, amivel nálam azt a hatást érte el, hogy még jobban eszembe juttatta, milyen gyerekek a főszereplőink, és erőltetettnek éreztem, hogy mindenáron felnőtt párként akarnak viselkedni.

Vegyük először Norát.
Így utólag már vicces, de akkor csak szenvedésnek éreztem, mikor ilyen gondolatotok előkerültek.
„Az elmúlt néhány hónapban megváltoztam. Már nem voltam az a naiv, meggondolatlan lány, mint egykor..” – Oh, dehogynem, talán még jobban, mint eddig.
„Sürgető kényszert éreztem, hogy visszaforduljak, és közöljem vele: nem vagyok védtelen, nem vagyok aprócska paraszt a nagy, csúnya, világnak nevezett sakktáblán. És vak sem vagyok.” – Kedvesem, rajtad van a szerelemmel átitatott rózsaszín szemüveged, amire még raktál plusz szűrőt is, hogy még kevesebbet láss. Emiatt futottál ám néhány felesleges kört.
„Tudom, mit csinálok!” – Dehogy tudod, meggondolatlanul jár a szád és a lábad is, csupa olyan helyre ahova nem kellene.

Nem kérdőjelezem meg, hogy egy tizenhat éves lány, szerelemtől elvakulva, az első szakítását túlélve így viselkedne, de nem értem, hogy miért kell nekem erről háromszáz oldalon keresztül olvasnom, végigasszisztálva az összes tipikus viselkedést, ami az idegeimen táncol.
Norára nem azt mondanám feltétlen, hogy buta, inkább tipikus kamasz, aki még nagyon gyerek. Ebből következően Nora gondolatai szinte állandó jelleggel Folt körül forogtak. Folt így… Folt úgy… majd megmutatom Foltnak… tudom mit csinál Folt… tudom mi van köztük… elmegyek, de legbelül tudom, hogy csak azért, mert látni akarom Foltot… nem is szeretett… nem hiszem el, hogy ezt tette… és ez így megy tovább a végtelenségig. Nora világának közepe Folt, miközben ő könyvben szinte alig van jelen.
Számomra idegesítő, de legfőképp nevetséges volt olvasni, ahogy Scott - egy új szereplő, egy titokzatos rosszfiús aurával körbevett srác – felbukkanása után Nora úgy érzi, hogy kedvet kapott belekóstolni a rosszkislány szerepbe. Adja a laza csajt, miközben egy hatalmas bűntudatos nyuszika, aki elég rosszul hazudik és már abban a pillanatban, hogy rábólint a dolgokra, hogy „ááá persze benne van, neki ez semmi”, már azon gondolkodik, hogy is fog ez alól is kibújni.
Megpillanthatjuk a csitrik padlón fetrengős, hajtépős mutatványát is, amiben Nora nem meglepő módon alulmarad. Azt ahogyan gyötrődik Marcie, az ősellenség, minden beszólásán és hogyan hagyja, hogy hülyét csináljanak belőle.
Na jó nem akarok minden mondatot, tettet felhozni, de azt azért mégse bírom ki, hogy ne adjak egy jó tanácsot Norának. Édes lányom, ha már eltulajdonítasz valamit, nézz már bele, olvasd el; ásd el mélyen azt a fenenagy bűntudatod és tanulj meg hazudni. Így nem leszel – legalábbis az én szemembe – teljesen nevetséges.

Van nekünk egy Foltunk, aki néha-néha elő is bukkan. Őszintén nekem aztán nem hiányzott, ha nem volt jelen, olvastam a nevét így is elégszer. Az első kötet óta a helyzet nem sokat változott, igyekszik az írónő, hogy ne tudjuk a jó kategóriába besorolni. Nem igazán értem mit eszik rajta Nora, vagy a nagy rajongók. Én aztán nem szeretnék bele, sőt azt se látom, hogy ők igazán szerelmesek lennének, legalábbis nem az örök szerelemmel. Nekem kicsit flegma, erőltetettem darkos szereplő.

Scottal semmi bajom, azt hozta, amit vártam tőle. Marcie egyértelműen „a ribi” kategória, így is viseltetek iránta, de azért elmondhatom, hogy volt, akit szerettem ám. Mégpedig Vee-t. Én sem hittem el, hogy ez lehetséges, de komolyan ha a csaj ott volt, mindjárt jobban éreztem magam. Most is be nem állt a szája, de azt vettem észre, hogy egész pofás ki dumái vannak, neki legalább van stílusa, adhatna órákat Norának.

Történetről nem sokat írtam, ez nagyjából tükrözi is, hogy milyen sok jelentős dolog történt az angyal fronton. A végére persze vittünk izgalmat is az oldalakba, és két úgymond poént tartogatott. Az egyik szerintem teljesen lelőhető már jóval előtte is, a másik meglepett és utólag gondolkodtam, hogy egy bizonyos jelenetnél illett volna bevillannia valaminek, de nem villant, így az utolsó oldal tartogatott nekem is meglepetést, és függővéggel otthagytak a jelenet közepén. Most nem mondom, hogy ide nekem a Silence-t, megvárom, míg leülepszik az élmény és majd egyszer eldöntöm, hogy kell-e nekem a folytatás.
Igazából úgy érzem, maga az angyalos történetet megérné folytatni, de még egy ilyen Nora hisztit, nevetséges, gyerekes viselkedést nem szeretnék viszontlátni.

Szomorú vagyok, hogy azt kell éreznem, hogy az írónő a fantasy történetét szinte lecsupaszította rivalizáló bakfisok ballépéseire és minimális érdemi történést csempészett a sorok közé. Lehet, hogy a koromból adódik, hogy már nem vagyok vevő ennyi tinimizériakupacra, sőt az is lehet, hogy az általam kedvelt sorozatokban is bőven van ugyanennyi, de ez most nem esett jól.


A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

2 pont

U.I.: Visszavonom, hű voltam magamhoz és nem szidtam úgy, ahogy olvasás közben gondoltam. Mit tegyek, gyenge vagyok én ebben.

9 megjegyzés:

  1. Hát ez lehangoló... épp most gondoltam hogy elolvasom, de ezek után... Nekem az első rész se volt egy nagy szám, épp némi közepesen elviselhető szórakozás, de azt nagyon nem értem, hogy hogy "merik" a Twilighthoz hasonlítani. És nem túlzok, ha azt mondom, nagyon kevés ennél gyengébb sorozat van ebben a kategóriában (az első részből kiindulva).

    VálaszTörlés
  2. Én leginkább azt sajnálom, hogy látok benne fantáziát, egy olyan világot, eseményeket, amik igenis érdekelnének, sőt ezek ebben a könyvben is megvoltak, de annyira eltörpültek Nora gyerekessége mellett, hogy nem tudtam élvezni az olvasást, egyszerű ifjúsági picsogás volt szinte az egész.
    Valakinek viszont tetszik és követeli a folytatást. Én erre azt mondom ízlések és pofonok, én is tudok olyan könyvet szeretni, amit más rendkívül gyengének tart, így végül is elfogadom, hogy sokan szeretik rajtam kívül.
    Viszont ha már az első rész se jött be, akkor tényleg nem ajánlanám.

    VálaszTörlés
  3. Én most fejeztem be, rám sem volt nagy hatással az első rész, de ez nagyon izgalmas és fergetegesen jó könyv, én csak ajánlani tudom és várom a következő részt :))

    VálaszTörlés
  4. Szívem! Dőlök a röhögéstől, és erősen szól belőlem sztereóban a szokásos "hihihihi"!
    Ezt nekem nem szabad kézbe venni! xD

    VálaszTörlés
  5. @Inka: Szerinted a Csitt, csitt után ajánlottam volna neked? Bár, ha önkínzásra vágysz, első gondolatod nyugodtan lehet ez. Ha engem kiborított, akkor téged is.

    VálaszTörlés
  6. Wonderful blog! I found it while searching on Yahoo News. Do you have any tips on how to get listed in Yahoo News? I’ve been trying for a while but I never seem to get there! Many thanks.sbobet

    VálaszTörlés
  7. sziaaa:))
    én ma fejeztem be, és hüm. az első rész nekem tetszett, ez meg olyan... igen is meg nem is.
    a háromszázötvenedik oldalig úgy éreztem, csalódtam, mert ez a csaj folyton hisztizik, és legszívesebben megütném... viszont az utolsó harminc-negyven oldal körülbelül kárpótolt, mert (számomra) olyan dolgok derültek ki, amire nem is gondoltam volna.
    kicsit egyezik a véleményünk, szerintem Folt egy idióta tuskó, nekem tuti nem kellene. bár én azt nem értem, hogy miért mindig az kell a női főszereplőnek, aki tök bántóan viselkedik vele? ha nekem beszól egy srác, meg így beszél velem, nem zúgok bele, hanem elkerülöm... nem ez lenne a logikus? xd lehet csak én vagyok fura. na bocsi a hegyi beszédért.:)))

    VálaszTörlés
  8. @Ciel: Én úgy voltam vele, hogy még az izgalmas és érdekes részek - amik ugye kisebbségben voltak a könyvben - sem tudtak kárpótolni azért, hogy mennyi tinidrámát kellett végigolvasnom. Egyszerűen elhagyott a jó szívem.
    Én tapasztalataim alapján szeretem a tuskóbb hősöket, akik hűvösek, körüllengi őket egy kis gonoszság. Szerintem ők izgalmasabbak, mintha bólogató, mindent megteszek érted szívtiprók. Viszont Folt nekem kifejezetten erőltetettnek tűnik, és annyira keveset szerepel, és tudunk róla, hogy egyszerűen sehogy se tudom megkedvelni. Szerintem már nem is fogom.

    VálaszTörlés
  9. Szaisztok.Tudná nekem valaki linkelni a könyvsorozat ezen részét pdf-ben esetleg?Nagyon fontos lenne,és megköszönném! :)

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...