Nem mondanám, hogy ez egy olyan könyv lett volna, aminek az olvasására ezer éve vártam. De jókat hallottam róla, gondoltam kellően van benne fantasy, misztikum. Így gondoltam majd egyszer elolvasom. Nemrég pedig váratlanul szinte az ölembe pottyant. Általában jól tudok szórakozni egy ifjúsági regényen is. De ez nem fogott meg.
Sok rosszat nem tudok ellene felhozni, egyszerűen ez most nem jött be különösebben.
Jessamine-t nem éreztem 16 évesnek. Inkább kevesebbnek. A könyv eleje az ő fecsegése volt, kitöltve a magányos órákat.
Az édesapa megjelenése pillanatából volt nekem unszimpatikus, nem is tudom miért is lepődtem meg a végén.
Majd jött Gyom a kis szörnyeteg, ahogy Pratt nevezte. Nekem őszintén az elején nagyon furi volt a viselkedése. Nem tudtam elképzelni, hogy meg tudom igazán kedvelni. De ahogy kezdett visszatérni az életbe, egyre inkább lettek aranyos szereplők a lánnyal. Tudtak néhány bájos pillanatot adni, de semmi több. Igazából nekem a nagy szerelmük nem jött át.
Majd jött egy betegség és egész jó kis sötét árnyak jelentek meg a könyvben. Gondoltam lesz valami izgi benne.
Szerintem Oleander lett a kedvenc szereplőm. Nem is tudom igazából gonosz-e. Jó kis tanúságokat hozott ki a tetteivel. Szépen kavarta a szálakat, az tetszett. De egy ifjúsági könyvbe tényleg kell ennyi kegyetlenkedés? Az kifejezetten elszomorított.
A virágok beszélnek rész se volt nekem olyan természetes, pedig én úgy érzem ritkán találkozok olyan fantasy elemmel, amit idegennek éreznék.
A sok mérgező/gyógyító növény körbefonja a könyvet, ami azért ad egy sajátos hangulatot, de ez nekem egy picit kevés volt.
3,5 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése