Karen Marie Moning - Rossz hold kelt fel

Kiadó: Cor Leonis, 2012

Oldalszám: 399

Ár: 2980 Ft

Tündérkrónikák 4.

Máig érthetetlen számomra, hogy történhetett meg a Tündérkrónikákkal, hogy bekerült a hányatatott sorsú sorozatok közé. Bizony a Kelly kiadó kétségek között hagyta a rajongókat, hogy megtudhatják-e valaha is, ki az a Jericho Barrons vagy mi lesz Mac és a világ sorsa. De amire a Kelly nemet mondott, arra a Cor Leonis igennel válaszolt és szinte hősként lépett színre a Moning rajongók szemében. Rajongók pedig vannak, szerintem nem is kevesen, hiszen aki egyszer elkezdte – természetesen néhány kivételtől eltekintve – azt előbb-utóbb magába szippantotta a stílus, a világ vagy a karakterek.

A történet:

„A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.

Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.

Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.

Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?

Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V'lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben! „

Gondolatok:

Hogy rossz hold kelt fel, az nem kifejezés, hiszen a világot elárasztották a sötét és gonosz Unseeliek, másodpercek alatt kebeleznek be milliókat az árnyak, emberek halnak meg és Mac vágytól fűtve, csupán szex után sóvárogva hánykolódik, miközben ő is egyike azoknak, akik megmenthetik a világot, az embereket, akik most szembesültek a természetfeletti létezésével.

Hosszú időnk volt gondolkozni A hajnalra várva befejezése után, hogy Moning hogyan fog majd kikecmeregni az általa kreált állapotból, hogyan tölti meg újra gondolatokkal Mac fejét és oszlik fel elméjében és testében a vágy. Bevallom őszintén fel sem merült bennem az, amelyet megvalósított. Tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve olvastam a sorokat és alig hittem el, hogy megtette velük azt, amit csak a legvégén mertem remélni. Jelentősen előtört belőlem is egy nimfomán lény és még többet követeltem volna, mert egy ilyen Barronsszal úgy éreztem nehéz betelni. Nem csak erotikus volt, hanem tele olyan elhangzó mondatokkal, tettekkel, amelyek Barrons érzéseit sokkal jobban közvetítették, mint eddig valaha is. Bár nem elképzelhetetlen, hogy rajongásom nagyban hozzájárult ahhoz, hogy több mindennek nagyobb jelentőséget tulajdonítsak.  Eddig sem volt kérdés, hogy melyik teambe tartozom, de ezek után végképp elköteleztem volna magam mellette.

Ahogy Mac újra köztünk volt, én is észhez tértem, mivel a düh igazán kijózanítja az embert és néha Macet jól megráztam volna, hiszen ha már mindenre emlékezett, akkor miért nem tudott jobban olvasni a sorok között. Na de az idő többségében még mindig inkább kedveltem. Ha pedig Macről eddig azt gondoltuk, hogy egyre inkább sötétté vált, felvette egy harcos sidhe-látó szerepét, akkor most már egy fekete Macről beszélhetünk, aki, ha kell, egyedül száll szembe a gonosszal.

A Nagyúr és a Sinsar Dubh a lány nyomában jár, bár ez fordítva is igaz. Rowenát szívem szerint a rosszakarók közé sorolnám, hiszen állandóan lejáratókampányt indít Mac ellen, basáskodó, követelőző, tehát minden tekintetben kivívta ellenszenvem. A szintén sidhe-látó Dani, a fiatal, száguldozó lány egyre távolabb kerül tőlem, kezd egyre inkább idegesíteni. Egyszerűen nem tudok megbarátkozni a stílusával és a sidhe-látók közötti hányatatott sorsa sem tud meghatni annyira, hogy kedvelni tudjam.

Christian MacKeltar a legváratlanabb helyen bukkant fel, és addig talán nem is fogtam fel mennyire hiányzott és igazán kedvelem ezt a karaktert, bár vetekszik vele a titokzatos Álmodozó tekintetű srác, aki bizony izgatja a fantáziám. Örülnék, ha többet szerepelne, és többet tudhatnék meg róla.

Személyesen találkozhattunk végre Ryodannal, aki bár kegyetlenül őszinte, hasonlóan veszélyes és arrogáns, mint Barrons, de a titkok felfedésében a legkevésbé sincs segítségünkre. Valahogy úgy éreztem, hogy V’lane most nagyon a háttérbe szorult, bár ez nem gátolta meg, hogy néhány jelenet erejéig olvadozzak tőle, vagy épp kissé megsajnáljam.

Nagy Tündérkrónikák rajongó lévén nem tudom mi értelmeset lehetne még elmondani erről a kötetről, mert igazából csak halmozni tudnám a fantasztikus, fergeteges, letehetetlen szinonimáit.
Az írónő újabb dimenziókat teremtett, új világokba repített minket és hőseit, a tér tovább tágult, mondhatni a végtelenségig, az idő pedig kiszámíthatatlanul telt. A titkok titkok maradtak, a kérdések nem csupán megválaszolatlanul tovább lebegnek a fejemben, de sokasodtak is, és így egy rendkívül pörgős, mindent elsöprő lezárásra számítok az utolsó kötetben.
Addig is, a mostani befejezés sem volt függővégtől mentes, amely az olvasónak adrenalint, magas pulzusszámot, hitetlenkedést, némi kétségbeesést hozhat és erős vágyat, hogy kezei közé kaparintsa a befejezést. Reményeim és a kiadó ígéretei szerint nem kell hosszú várakozásra számítani, bár ez relatív, hiszen hiába csupán röpke hónapok vannak a célig, nekünk ez szinte örökkévalóságnak tűnhet.

Moning ismét fantasztikusat alkotott, amiről azt hihettük, hogy nem lehet jobb, megcáfolódott és egy újabb szintre emelkedett.

A könyvet köszönöm a Cor Leonis kiadónak!

5 pont

A Tündérkrónikák kötetei:

Keserű ébredés  |  Álomés valóság  |  A hajnalra várva  | Rossz hold kelt fel  |  Shadowfever