Cassandra Clare - Az angyal

Könyvmolyképző, 2012
472 oldal

2999 Ft

 recenzió

Pokoli szerkezetek 1.

A végzet ereklyéi rajongói szerintem igencsak repestek az örömtől, mikor kiderült, hogy Cassandra Clare nemhogy nem áll meg három kötetnél, de teremtett világát időn és téren túl is mozgatja tovább egy új sorozat keretében. Az idei Könyvfesztivál a már türelmetlen magyar rajongóknak is meghozta a várva várt sorozatindító kötetet, amelyben elhagyjuk Amerikát és az óceánt átszelve a viktoriánus Londonban (1878) találjuk magunkat, ahol egy újabb fiatal lány szeme nyílik fel és ismerheti meg az eddig rejtve maradt varázslatos, veszélyekkel teli világot.

A történet:

„A mágia veszélyes, de a szerelem még veszélyesebb. Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.”

Gondolatok:

Már vártam ezt a sorozat, egyrészt mert Cassandra Clare írta, másrészt mert rendkívül hangulatosak a borítók, tetszett, hogy más korba helyezzük az eseményeket. Még nem olvastam steampunk regényt sem, viszont amit hallottam róla az megfogott, hiszen a történelmi kort megspékeljük akkoriban még nem létező kütyükkel, nem mintha a mágia nem lenne elég. Tehát kellő érdeklődéssel vettem a kezembe a könyvet, amiről így olvasva nem mondhatom igazán, hogy csalódás lett volna, csupán számomra ez az írónő eddigi leggyengébb, - mégis szerethető - története.

Nem kell megijedni, nem fogom szidni cseppet sem, hiszen Clare még mindig zseniálisan ír. Elképzelt világa még mindig remek, korhű hangulatot teremtett, a humort sem spórolta ki, csak nem nőttek a szívemhez a szereplők és ez nekem fontos lett volna.

Tömören összefoglalva hőseink teljesen közömbösek maradtak számomra. Képtelenség nem hasonlítgatni őket az első „csipetcsapathoz”, hisz ordít róluk, hogy ugyanazon írónő keze által keltek életre. Olyanok voltak, mintha eltúlzott tulajdonságokkal, egy más korban született volna újjá Clary, Jace, Isabelle és Alec.

Tessának remek „tehetséget” kreált Clare, amivel egyáltalán nem illesztette be a nefilimek nemes társaságába a lányt. Volt elég józan esze, bátorsága és igen korhű ifjú hölgynek tűnt. Magam sem tudom, miért nem szimpatizálok vele. Will Herondale-ről aztán igazán ritkán esik le a magára erőltetett szerep, amely legtöbbször számomra kissé erőltetettnek, műnek tűnt. Nagyképűsége, vakmerősége, kötözködése, ha úgy tartotta kedve kegyetlen őszintesége Jace-t is túlszárnyalta. Viszont ennek ellenére, vagy pont ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy ugyan milyen titkokat rejteget a többiek elől. Miért vállalta önként az árnyvadász szerepét, távol a családjától, az utolsó sorok pedig csak tovább csigázták kíváncsiságom. Jem egy édes fiúka, de halálosan türelmes, végtelenül kedves, megértő és ez nekem már túlontúl jó. És hogy teljes legyen a kör, még ott van Jessamine, aki egyáltalán nem vágyik harcos lenni és a gonoszt üldözni, oh, nem… ő inkább üldözne egy férjjelöltet, hogy nyugodt családi körülményeket teremthessen már végre. Így viszont sokszor tűnt kényeskedőnek, affektálónak, erősebb idegek kellettek hozzá, mint Isabelle-hez. Akad még néhány szereplő: Charlotte, a londoni intézet vezetője, kissé szórakozott, kutató férje, Henry, néhány szinte családtagnak számító szolga. Mind-mind kedves személy, számomra mégis oly semleges.

Boldog mosollyal üdvözöltem régi ismerősként Magnust Bane-t, és kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét csak nyúlfarknyi szerep jutott neki. Somolygásra késztettek az korabeli Lightwoodok is, most sem hazudtolták meg magukat, hogy nem egy egyszerű családról van szó.

Romantika terén is hozta Clare a szokásost, hiszen van, de csak lehelet finoman. Érlelődnek a romantikus érzések, elcsattan az első csók, a lányka kétfelé kacsingathat, hiszen szépsége, kedvessége, bátorsága igen vonzóvá teszi.

Hangulatból mindenképpen ötöst érdemel, a viktoriánus kor igazán elnyerte tetszésem, viszont a steampunk elemként megjelenő autonómok már kevésbé. Nem számítottam zombi robotokra, amelyek az új antihős céljait szolgálják. Ez a főgonosz az érdeklődésem is csak valamicskét keltette fel. Jóformán semmit sem tudtam meg róla, ezzel viszont igen nagy teret hagyott az írónő a folytatásban, hiszen még igazán izgalmasra is gyúrhatja karakterét, bár jobban örültem volna, ha már most is alkot valami érdemlegeset. Helyette azonban bőven akadtak törtető, nagyravágyó, és igencsak nagyképű, gonoszságban lubickoló rosszakarók.

Igaz, hogy én elég jól megismerhettem már a világot A végzet ereklyéi sorozatból, viszont ha ezzel a könyvvel ismerkedtem volna meg elsőnek, nem biztos, hogy teljesen elégedett lennék a világ bemutatásával. Nekem kissé vérszegénynek tűnt, főleg a nefilimek mibenlétének feltárása, a többi alvilági bemutatásáról nem is beszélve. Így örülök, hogy ez az előzménynek is beillő sorozat csak később született meg, bár teljesen önállóan is megállja a helyét.

Kellemes, Clare-es, de lehet ez még jobb is. 

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

4 pont