Talán azzal kezdeném a „mesémet”, hogy megemlítem milyen „rögös” út vezetett az olvasáshoz. Először is láttam egy nevet egy címmel, ami egész érdekesen hangzott, amelyhez egy idő után már fülszöveg is tartozott, de a borító helyén bizony elég sokáig csak nagy üresség tátongott. Majd egyszer pont várakoztam egy barátnőmre, hol máshol, mint egy könyvesbolt előtt, unalmamban természetesen kirakatot nézegettem és megakadt a szemem egy könyvön. Nem láttam mást, csak a hófehérséget, egyszerű, de annál figyelemfelkeltőbb. Nem vagyok egy borítómániás alkat, nem rohanok megvenni valamit, csak mert jól néz ki, de itt erős késztetést éreztem, hogy azonnal birtokolni akarjam, nem érdekel miről is szól. Mikor már az agyam eljutott odáig, hogy a könyvnek címe is van, sikeresen összeraktam a puzzlet és meglepve vettem tudomásul, hogy tudtomon kívül bizony már megjelent az Egy haláli szingli meséi első kötete. Az olvasás váratott magára, de ahányszor újra találkoztam a könyvvel motoszkált valami az agyam hátsó zugában, ami egyre inkább sejtéssé, majd bizonyossággá vált. Mégpedig, hogy a MaryJanice Davidson nemhiába csengett nekem ismerősen, hiszen már olvastam tőle történetet, mikor pedig fellapoztam gyorsan ama bizonyos könyvet, mosolyogva vettem tudomásul, hogy Betsyvel és Sinclairrel nem ez lesz az első találkozásom, de ígérem a bejegyzés végére visszatérek még erre is.
